Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves
7 A TiszatájtóX kényszerűen, s mint utóbb kiderült, végleg megváló Ilia, pályája e megtörésekor még mindössze negyvenéves volt. Ereje teljében volt, s pályája nagyobbik fele még előtte állt. Ám azt, amiben a legnagyobb hatásfokkal dolgozott, a szerkesztésben, legalábbis intézményes formában, már sohasem lehetett része. A III/III-as iratok ugyan, árulkodó módon, változatlanul „Szerkesztő" fedőnévvel emlegették, s gyűjtötték a tevékenységét dokumentáló információkat, hivatalosan azonban „csak" tanárként dolgozhatott. A szellemi élet alakítására irányuló szenvedélyét csupán informálisan, közvetve élhette ki. Mégis ő, a „bukott ember", akit egy ideig az óvatosabb ismerősök jónak láttak elkerülni, a megmaradt lehetőségekből a maximumot hozta ki. Új, fontos szerepet alakított ki magának. Tanári teljesítménye igazában ezt követően ért föl csúcsára. A katedra szabadságával élve nemcsak az akkor szokásos standart ismeretanyagot adta elő, adta tovább tanítványainak, de azt is, amivel a magyar egyetemi oktatók közül csak ő rendelkezett: az egységében látott összmagyar irodalom naprakész ismeretét. Új képzési irányt alakított ki, tanítványai a modern magyar irodalmi speciális képzés keretében bevezetődtek a kisebbségi magyar irodalmak történetébe, aktuális viszonyaiba, sőt - messze a hivatalos nyilvánosság előtt járva - a „nyugati", emigrációs irodalom világába is. S e munkájától nem függetlenül, de azon jóval túlterjeszkedve, valami egészen speciális egyszemélyes intézménnyé változtatta magát. A személyes érintkezés és az életformává emelt folyamatos és igen kiterjedt levelezés révén megvalósította azt, amitől elzárták: „szerkesztett". Saját lapja vagy kiadója természetesen nem volt, nem lehetett, de azt a munkát, ami elvezet a nyomtatásban való megjelenésig, igen magas hatásfokkal, folyamatosan végezte. írókat s irodalmárokat nevelt a magyar szellemi élet számára, kéziratokat és szerzőket közvetített folyóiratokhoz és kiadókhoz, egymásról nem tudó vagy egymással nem érintkező, de szellemileg összetartozó szerzőket hozott össze, informált s orientált. Gesztusai személyre szabottak, tehát különösen hatékonyak voltak: mindenki azt kapta meg tőle, ami segítette kibontakozását. Növelő s nevelő szerkesztővé vált, formális funkció nélkül is. Formális hatalom nélkül, csupán saját ismereteire és szorgalmára támaszkodva egy országokat és kultúrákat átfogó magyar irodalmi hálózat mozgásban tartó, információelosztó központja tudott lenni. A hálózatkutatás eredményeiből ma már tudható, hogy minden hálózat sajátos módon épül föl. A hálózaton belül sok szereplő rendelkezik kevés számú kapcsolattal, s kevés szereplő sok-sok kapcsolattal. A hálózatban minden e kevés számú aktorhoz fut össze, ők azok, akik a hálózaton belül termelődő információkat szétosztják, rendeltetési helyükre juttatják: élővé teszik a hálózatot. Ezek az elosztóközpontok kitüntetett fontosságúak. ITa nem lennének, atomizálódnának és izolálódnának a szereplők, bezárulnának saját, szűk köreikbe. Ilia tanár úr, ma már jól látszik ez, ilyen relészerűen működő „kapuőr" volt - anélkül, hogy, ismételjük meg, intézményt tudhatott volna maga mögött. S az, amit személyes aktivitásával megteremtett s életben tartott, valamiképpen befolyásolta a magyar szellemi életet. Növelte hatékonyságát, finomította valóságképét, erősítette a fölismerések érvényét. Ő maga ugyan háttérben 13
