Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?

nista polgárról". 1949/50-ben írta, saját kételyét eloszlatva: „Nem hiszem, hogy tévedek, amikor nem kérdés, hanem állítás formájában mondom ki, amit most mondani kényszerülök: eljutottam a meggyőződéshez, hogy a kapitalista termelési rend csak akkor tud az eltömegesedett világban egyénnek és tömegnek életformát mondani, ha emberszabású egyezkedést köt a szocializmussal. [...] A kapitalista termelési rend egy napon szemben állott emberfeletti alkotásával, a tömeggel, és két világháború, néhány különböző színű jelmezbe öltöztetett forradalom arról győztek meg, hogy a szocializmus segítsége nélkül a kapitalista termelési rend a tömeg kérdéseire nem tud megnyugtató választ találni. Lehet, hogy a hivatásos szociológusok szemében mindez csak ábránd, s a »polgári szocializmus« fából vaskarika, melyről kontárok álmodoznak. Mégis, azt hiszem, nem ábránd a reménykedés, hogy a pionír, a humanista polgári szellemiség feladata lesz a jövőben megszövegezni kapitalizmus és szocializmus között a nagy békekötés feltételeit. [,..]Az elmúlt évtizedben megtanultam, hogy az emberi világban az egyetlen, igazán hősies út mindig a parancsuralmak fanatikusai által gyűlölt Harmadik Út."

Márai Sándor még egy évtizedet élt. Reménységben is vagy csak fokozódó kiábrándultságban? Számomra mindenesetre fölfedezés, hogy a „harmadik út" keresésében az egészen másként indult, más tapasztalatokon edződött erdélyi Szabédi Lászlóban egy Márai-rokont láthatunk. Legalábbis ha arra gondolunk, hogy Szabédit marxista barátai, magyarázói „harmadik utasságában" gondolták elmarasztalandónak.

Távolról - vagy mégsem? (Grosszman és Ulickaja)

Szabéditől és Máraitól Vaszilij Grosszmanig és Ljudmila Ulickajáig elég nagy a távolság, minden tekintetben. A megéltek és a megírtak viszont bizonyos tekintetben rokonítják őket. Mindenekelőtt a legfontosabban - gondolom én, minthogy etika és esztétikum nem választható el egymástól (legfeljebb ritka kivételként). És a hallgatás legyőzése, a megszólalás történelmi kérdésekben, életük alapproblémáinak nyílt felvállalásában mindegyikük életművében nyomon követhető, rendkívüli tanulságokkal.

20. századi történetek. (Ulickaja könyvei a 21.-be nyúlnak át.) A leghosszabb - vagy legrövidebb? - század (határai: 1914 és 1989?), de mindenképpen a legtöbb változást és legtöbb szenvedést hozó, véglegesen le nem zárt konfliktusaival. A diktatúrák, a népirtások százada. A fasizmusé és a bolsevizmusé. Ahogy ezt a kolozsvári Korunk már 1926-ban (!) leírta. (Észak-Koreától Venezueláig a kommunizmus túlélésének már-már hihetetlen jelenségeiről ma is érkeznek hírek. Külön, nehezen megfejthető világ: Kína. És Kuba? A szélsőjobb pártok, a náci eszmék jelenléte Kelet-Közép-Európában pedig szintén arra mutat, hogy a 20. századtól nem könnyű megválni.)

Vaszilij Grosszman élettörténete, magyar fordításban most elérhetővé vált hatalmas regénye, az Elet és sors ezeknek a múltbeli, jelenbe világító durva alternatíváknak a leleplezése. Azok számára, akik serdülőkorukban Az acélt megedzik és az Ifjú gárda szintjén ismerkedtünk a szovjet világgal s a Nagy Honvédő Háborúval, akik az iskolában Sztálin elvtárs gyermekkoráról írtunk dolgozatokat, hogy végre 1953-ban „a negyedik klasszikus" (Marx-Engels-Lenin-Sztálin) halálának kötelezővé tett gyászemlékezésein vegyünk részt - azoknak igazi szenzáció 2013-ban,

199