Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?

2014-ben az Élet és sors. Még akkor is, hogy akár évtizedekkel előbb Paszternák, Szolzsenyicin vagy Lengyel József hiteles tanúságtételét magunkba szívhattuk. Grosszman korai nagyepikai vallomása (1960-ban fejezte be művét, ő maga 1964- ben halt meg, anélkül, hogy regénye bármilyen nyelven nyilvánossághoz jutott volna!) attól hitelesebb kortársai könyveinél, hogy mindkét oldalon, a hatalmon levőkén és a megálazottakén, személyesen végigélte a Szovjet évtizedeit, mi több, megalkuvások, önként vállalt „felzárkózások" után jutott el ehhez a következtetéshez: „Az emberi társulásokat, a társulások értelmét egyetlen fő cél határozza meg: kiharcolni az embereknek a jogot, hogy különbözőek, sajátosak legyenek, hogy a maguk módján, egyénileg érezzenek, gondolkodjanak, éljenek a világban.

Az embereknek ahhoz, hogy kiharcolják vagy megvédhessék, vagy kiszélesíthessék ezt a jogot, egyesülniük kell. És ekkor megszületik egy rettenetes, félelmetes erejű előítélet, mely szerint az egyesülés a faj, Isten, a párt, az állam nevében nem eszköz, hanem maga az élet értelme. Nem, nem és nem! Az életért folytatott küzdelem egyetlen igazi és örök értelme az ember, az ő szerény sajátszerűségével, és azzal a jogával, hogy rendelkezhessék ilyen sajátszerűséggel."

Ennél a tételes következtetésnél (amelyet egy orosz tiszttel mondat ki, frontvonalban, a sztálingrádi csata idején) Grosszman sokkal bensőségesebb mondatokban, főképpen rengeteg emberi sors ábrázolásában tudja elhitetni a maga felismert életigazságát. Lehet ugyan, hogy túlzás mai értelmezőinek az az állítása, miszerint az Élet és sors Tolsztoj Háború és békéjének 20. századi párja, de aligha kérdőjelezhető meg, hogy ez a végül is tragikus sorsú, ötvenkilenc évesen elhunyt orosz író (nem csupán a világsikerben nem sütkérezhetett, hazájában sem ismerhették meg regényét, egészen 1989-ig!) valóban a háború és az úgymond béke (legalábbis a front mögötti ország) történelmi tablóját alkotta meg. A tabló pedig egyéni sorsok, lélektani helyzetek számtalan változatát rejti magában. Katonák, különböző rangú tisztek (tábornokokig, sőt Sztálin generalisszimuszig), tudós fizikusok, hűséges és hűtlen feleségek, felnövő és a háborúban elpusztuló gyermekeik, németek, zsidó származásukat tudatosan megélő vagy azt már-már elfelejtett, ám a náci megszállók s a szovjet állam ilyen-olyan hivatalosai által zsidóságukra rádöbbentett és halálra szánt civilek és katonatisztek kavalkádja ez a regény. (Az ember mindegyre visszalapoz „a főbb szereplők" kötetvégi listájára.) A helyszínek pedig? Sztálingrád, a Volga mente, Moszkva, Kazany, Kujbisev, Berdicsev, illetve a fasiszták által megszállt területek. Valamint egymástól több száz kilométerre fekvő, a lényegben azonban nemigen különböző lágerek, német vagy szovjet fennhatóság alatt. Kivégzésnemekben van különbség, kínzásokban kevésbé. Amit Grosszman hihetetlen bátorsággal, szerkezeti telitalálattal old meg, hogy a borzalmakat átélő lágerlakók egymásra következő fejezetekben jelennek meg. Kezdetben még bizakodnak, de sorsukat nem tudják elkerülni. Az abszurditásnak viszont vannak fokozatai. A gázkamrák működtetéséről sok újat nem mondhat az író az utókornak - bár a betereltek utolsó óráit, perceit hátborzongató mozzanatokban jeleníti meg. A kommunisták viselkedéséről, német börtönviszonyok közt, megtudunk egyet- mást, akár az árulások tekintetében; vagy: „beszéltünk róla, hogy a kommunistáknak a lágerben szervezetet kell létrehozniuk, segíteniük kell a pártnak, Abraska Rubin akkor felvetette: »Ki lehetne a titkár?« Hát ő." A Lubjankában szervezkedésre nincs mód,

200