Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Szigeti Csaba: W+10, avagy Weöres Sándor Finaléjának költészettörténeti elhelyezése

felismerte a vergiliusi helyeket. Az jelentette az olvasói örömöt, hogy vissza tudta helyezni a cento egyes darabjait eredeti összefüggésükbe, és élvezte az eredeti és az új összefüggés játékát. Az írás elején szóba került az aleatória. E műalkotáscsináló fölfogás a korlátozott véletlen fölfogása: korlátozott, mert a kockadobás nem törölheti el a véletlent, hiszen egyetlen dobással nem dobhatok hetet, de 1 és 6 között bármit. (Az aleatórikus zenéről én magam kamaszkoromban a lengyel muzikológus Zofia Lissa könyvében olvastam, és nagyon világos, érthető könyv volt.10 11 Amikor 1920-ban a Dada-kiáltványban Tristan Tzara Dadaista költemény készítése címmel gyártási leírást adott, akkor is korlátozott véletlenről van szó. „Végy egy hírlapot. / Végy egy ollót. / Válassz az újságban egy cikket, amely olyan hosz- szú, mint amilyen hosszú verset akarsz írni. / Vágd ki a cikket. / Vágd ki aztán gondosan a cikkben szereplő szavakat, és tedd őket egy zacskóba. / Óvatosan rázd össze. / Vedd ki aztán egymás után a kivágatokat abban a sorrendben, amelyben elhagyták a zacskót, t Másold le lelkiismeretesen. Olyan lesz a vers, mint te. "u Mintha ezt az eljárást követné Weöres Sándornál az 1972-ből való Összekevert újságcikkek. De látni kell, hogy ez a szövegkészítő technika is - mivel teljes vagy abszolút véletlen nincsen, sőt sokak szerint maga a véletlen sincsen, csak az esetlegesség van - a korlátozott kiszámíthatatlanságra épül: a zacskóból csak olyan szót (szavakat) húzhatok elő, amely(ek) benne van(nak) a zacskóban.

Weöresnél a korlátozott véletlennel szemben a W+10 megkötéséhez való ragaszkodás áll a Fináléban. Láttuk, hogy a Finálét, ezt az 'alaktalan masszát' Bata Imre montázsversnek nevezte. Igen, szoktunk szövegmontázsról beszélni, különböző eredetű szövegmorzsalékok egymás mellé állításáról, bár a montázs inkább a filmnyelvből való terminus (ellentéte az a 'hosszú snitt' lenne, amelynek mibenléte a strukturalizmus-vitában az 1970-es évek elején oly élesen merült föl Hankiss Elemér Jancsó Miklós művészetét elemző tanulmánya kapcsán). Ami az 1960-as évek fogalomhasználatát illeti, ennél sokkal alkalmasabbnak tűnik a kollázs kifejezés. A képzőművészeti gyakorlatban gyökeredzik, a klasszikus avantgárd terméktípusa Braque-tól Max Ernsten át Rodcsenkóig. A kollázs száz esztendeje szinte folyamatosan a levegőben van: gondoljunk például arra, hogy a Nat Roid-könyvek szerzője saját maga látja el krimijeit fotókollázsokkal (igaz, a könyvek kolofonjában, például Nem szeretném, ha fáznál!, ez szerepel: „A fedél a szerző grafikájával készült.") De idővel - metaforikus transfert révén - a kollázs átkerült az irodalomról szóló nyelvezetbe is. Nálunk, Magyarországon a jelenségről szóló tanulmánykötet 1969-ben jelent meg.12

10 Zofia Lissa: Zene és csend. Zeneesztétikai tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1973.

11 B. S. Johnson a dobozregénye magyar kiadásának előszavában ugyanezt javasolja. Mivel a Modem Könyvtár sorozat hagyományos, fűzött módon adta ki, a regény egyes részeit különféle ornamentális csíkokkal vagy szalagokkal látták el, ezek sorozata alkotja a kötet végén a tartalomjegyzéket. A szerző cilindert, kalapot vagy svájcisapkát ajánl, és azt, hogy vágjuk ki e csíkokat, tegyük be ilyesféle fejfedők valamelyikébe, majd egyenként húzogassuk ki a csíkokat, és az így előálló sorrendben olvassuk a könyv részeit (B. S. Johnson: Szerencsétlenek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973). Bár ez a fajta szerkesztés már a kombinatorikus (permutációs) elvek mentén működtetett írás és olvasás gyakorlata.

12 Louis Aragon: A kollázs. Ford. Bajomi Lázár Endre, Corvina Kiadó, Budapest, 1969. A francia Les Collages című eredetijét 1965-ben adták ki.

39