Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Varjak az Akasztóhegyen : Naplójegyzetek 2002-ből

meg akarnám írni a falum regényét, a történelmi-szociográfiai-szociológiai alapvetéssel már nem kellene bajlódnom: minden ott van (és lélegzetelállító szépirodalmi hitellel van ott!) Emil barátom könyvében. De ez a hitel, paradox módon, bunkószerű felismerés a számomra: Pelle Emil és Oravecz Imre tudásához képest milyen keveset tudok én a szülőföldem múltjáról, egykori mindennapjairól, szokás- és tárgyi kultúrájáról! Én soha úgy nem voltam a falu szerves része, mint ők: nem voltam paraszt, nem éltem a földdel kapa-kasza közelben. De még csak pásztor és iparos sem voltam (apám és anyám után lehettem volna!): én álruhás királyfi voltam a pórnép között. Gyermek- és ifjúkoromban örökké sértődötten jártam-keltem a nem nekem rendelt közegben, a közönségességben, a durvaságban, az erőszakban. Felnőttkoromban pedig, már gondolkodóként, állandó meneküléskényszert éreztem: el innen, minél messzebbre a falu, az erő totalitarizmusából, a gyilkos környezetből, az én haláltáboromból. - S honnan akkor a hazai emlékeim pasztellszínei, az írásaim szülőföld-nosztalgiája? Honnan a Vízálló idillje, az ácsorgó krumpliszsákok, az Ibolyás-hágó meghitt képei? Talán két József Attila-vers összeolvasott címében van a magyarázat: Majd megöregszel, s emlékezni jó lesz! (A tartalomjegyzékekben általában egymás mellett van a két cím, s bennem is mindig egyszerre, sőt egyetlen mondatként hangzanak.) Miért jó emlékezni? Azért, mert az emlékezés és képzelet tulajdonképpen ugyanaz a tevékenység: a képzelet mindig a javunkra téved, változtat az emlékeinken. Úgy emlékezünk a történtekre, ahogy szerettük volna, hogy azok megtörténjenek. De vannak kivételes képességű emberek, akik úgy emlékeznek, hogy az emlékeiket nem keverik össze az érzelmeikkel. Ilyen kivételesen szerencsés költő-író Oravecz Imre. - S ilyen kivételes ember Pelle Emil is. írnom kellene a könyvéről. Az Új Könyvpiacnak recenziót ígértem róla.

Szeptember 22. Tegnap megint eladtam a lelkem Dobos Lacinak, a Madách- Posonium Kiadó igazgatójának: október 1-jétől a kiadó főszerkesztője vagyok. A „megint" pedig oda céloz, hogy annak idején, régen, 1965-ben tulajdonképpen Dobos keze alatt kezdtem az irodalmi szerkesztői pályafutásomat, de akkor ő az Irodalmi Szemle főszerkesztője volt, s mint fiatal költőt, oda vett magához szerkesztőnek. Azelőtt a Hét (képes hetilap) fullajtára-riportere voltam, s az Irodalmi Szemle mindenképpen feljebb lépést jelentett számomra. Most Pozsony és Szlovákia legrangosabb egyeteméről a Pozsonypüspökiben, a Devätinóvá 54-ben, azaz csaknem vidéken székelő Madách-Posoniumba átlépni (amely már távolról sem azonos az egykori tekintélyes Madách Könyv- és Lapkiadóval) - hát, nem tudom!, nem vagyok benne biztos, hogy feljebb lépés. Lépnem persze mindenképpen kellett, mert az egyetemen kitelt az időm, elértem a nyugdíjaskort, s a hatvanhét éves egyetemi oktatónak nálunk könyörtelenül útilaput kötnek a talpa alá. Ami persze az Universitas litterarumhoz, a tudományok egyeteméhez nem méltó ostobaság, mert a nyugdíjas szellem maga a nonszensz: a szellem vagy szellem, s akkor nem lehet nyugdíjas, vagy nem szellem, s akkor miről beszélünk? Mindenesetre a kiadóban az első ténykedésem az lesz, hogy kiadom Petőfi Úti jegyzetedét és Szerb Antal Száz versét. Egyiket is, másikat is évek óta keresem, eredménytelenül.

58