Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Varjak az Akasztóhegyen : Naplójegyzetek 2002-ből

Szeptember 23. A tévében Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt hírhedten mocskos szájú elnöke beszél. Izzadtan, kivörösödve, gyűlölködő arccal fröcsköli a szót: Divat' sa do vífaznych, rehotajúcich sa tvári Mad’arov, je otrasné. (A magyarok győzelemittas, röhögő arcába nézni - megrázó.) Hát igen, az idei szlovák parlamenti választásokon a magyarok „győztek" (értsd: a Magyar Koalíció Pártja): 11,16%-ot kaptak, ami jóval nagyobb a szlovákiai magyar népesség arányánál, s ez azt jelenti, hogy sok szlovák szavazó is rájuk adta a voksát. A két szlovák nemzeti párt (Slota pártja mellett Meciar HZDS-e volt a másik vesztes) csúfosan megbukott, s mindez együtt valóban „megrázó" lehetett a számukra. Folyik tehát minden a régi, kereszténydemokrata jobbközép mederben tovább, amiben szintén van valami megrázó: meggyőződésem, hogy a legtöbb szavazó nem az unalmas Dzurindára és Bugárra, hanem a korrupt és gyűlölködő Slota és Meciar ellen szavazott. A győztes francia pártok találtak maguknak korküldetést: a lélektelen, kultúraellenes amerikanizmussal szemben Európát, a hagyományos emberi értékeket (például nagy hangsúllyal az irodalmat) védik, de mi a „küldetése" Bugárnak és Dzurindának? A szélsőjobbot legyőzni - ez kormányprogramnak természetesen nagyon kevés.

Szeptember 25. A hatalmas billboardokon, ázott plakátokon továbbra is behízel- gően kacsintgató politikusok órák alatt önmaguk szánalmas karikatúrái lettek. Ahogy jöttem hazafelé az esőben, egyre őket sajnáltam. Van abban valami szomorú, esendő, hogy még mindig ugyanaz az optimista, erőt mutató, de ugyanakkor szinte „farkcsóváló" mosoly virít az arcukon, amellyel néhány nappal ezelőtt a választóknak udvaroltak, s amely ma, a választások után már értelmetlen, mert célját vesztette.

Szeptember 27. Orbán is megbukott, de az általa beindított automatizmusok tovább működnek: a tévében a két háború közötti ún. középosztály ízlését pontosan leképező Halálos tavaszt adják. Igaz, Zilahy rehabilitálása már 1983-ban, a film irodalmi előképének, a regénynek az újrakiadásával elkezdődött, de az nem annyira leleplező hatású, mint a film: emitt Zilahy minden gyengéje felnagyítódik. Jönnek a figurái valahonnan, s mennek valahová, hozza őket az a bizonyos „víz" valahonnan, s viszi őket valahová, de a mozgás mélyebb történelmi-társadalmi és lélektani motivációjával a szerző rendre adós marad. Előveszem a könyvet, keresem benne a mű védelmére gyakran felhozott „társadalombírálatot": abban sem találom. (Azért „sem", mert a filmben sem.) Ha csak azt nem tartom annak, hogy a 84. oldalon, mintegy az „úri osztály" képviseletében, a már tíz esztendeje jogászkodó, de a vizsgáival nem boldoguló, s a kisvárosba mindig visszahulló Mák Pista „kaláberezik" egy „koszos vasutassal". S aztán jön az örök kackiás bajuszú s permanensen boldogtalanul szerelmes Jávor Pál, Mák Pista mellé ül, s reggel három óráig mulatnak. A filmben még ennyi „társadalombírálat" sincs. Csak kosztümös színészek vannak. Mintha valójában mindenki más lenne, mint ami, mindenki valami megfoghatatlan elvárás szerinti papírfigurát alakít. Jermann Pál az „örök Jávort", az érzelmek kifejezésére teljességgel képtelen arcú Kanczler Katalin „a Karádit", a magyar „végzet asszonyát". Elég egyszer látni

59