Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - Tóth László: „Régi ember új környezetben...”: Közelítések, futamok

magam is immár negyvenharmadik esztendeje megrögzött panellakóként, blokkháziként élek, s most, hogy az utóbbi években adódott volna néhány alkalmam változtatni ezen, s mondjuk családi házba költözni, végül az utolsó pillanatban mégis mindannyiszor visszariadtam ettől, ódzkodva feladni egy nem teljesen természetes és talán még kevésbé emberi életforma kényelmét, s belegyökerezve valamibe, amitől már nehéz lenne a még hátralevő valamennyi alatt elszakadnom.

Ennél is fontosabb oka azonban iménti Jékelyhez fordulásomnak a hasonmásáról adott jellemzése. Nem ugyanez a „gyorsütemű változásokkal" lépést tartani képtelen „régi ember" vagyok-e egy „új környezetben, új társadalomban", mint ami(lyen)nek ő gondolta magát az időben, amikor még én voltam a „gyorsütemű változások" egyik szószólója és képviselője? Most meg, néhány évtizeddel később? Nem kellene-e valakinek engem is figyelmeztetnie arra, hogy hiába zsémbelek és izgágáskodom olyasmik ellen, ami lényegében már nem az én ügyem, s nem az én világom, s nem lenne-e tanácsos nekem is rugalmasabbnak, megértőbbnek és béketűrőbbnek lennem mindezzel szemben, annál is inkább, mivel - tudva tudom, s ettől mégoly kényelmes inkognitóm sem ment meg - „kiváltságos bánásmódra és kíméletre" magam is aligha számíthatok. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy azok, akik oly peckesen ülik meg ma koruk hintalovát, idővel ugyanúgy nem számíthatnak majd kiváltságos bánásmódra és kíméletre a már sarkukban tolongó nemzedékektől és őket is a helyükből kimozdítani készülő változásoktól, mint ahogy mi sem kaptuk meg tőlük ugyanezt, s Jékelyék sem mitőlünk stb., vissza az időben, talán mindenek kezdetéig.

Hiszen végső soron eddig is így volt, s ezután is így lesz kerek a világ. {Dszerdahely, 130204)

Egy költő „narrálása"

(A Nyelvkönyvhöz)

Nem tehetségtelen, de kissé érdemein felül méltatott (túlkanonizált?) poétánknál olvasom e versindítást: „Elnyúztam már egy csomó cipőt...", s rögtön el is akadok a versben. Elnyúzni? Költőnk itt bizonnyal arról beszél, hogy 'elnyűtt', vagyis 'elkoptatott' már néhány cipőt (azaz: benne van a korban?), s bár olykor-olykor lábbelinket is nyúzzuk (amikor nem épp a legkíméletesebb módon használjuk), de nem tudok róla, hogy azt ilyen mód el is nyúzhatnánk. S ha bizonyos tájnyelvi értelemben mégis volna a szónak ilyen jelentése, annak, aki e valószínűleg ritka változatot nem ismeri, bizony szótévesztésnek, nyakatekert (takanyekert?) szó- használatnak, képzavarnak stb. tűnik (tűnhet). Különben sem tudok arról, hogy a magyar nyelv ismerné az 'elnyúz' igét; nyúzni általában le szoktunk valamiről valamit (pl. a bőrt), a gúnyánkat, cipőnket viszont elnyűjük, elhasználjuk. De mégis napirendre térnék e jó esetben is problematikus szóhasználat fölött, amikor a költő egy másik szövegének újabb szócsinálmánya ismét elakaszt (nem, nem szóleleménye, annak helye van a versben és a nyelvben, az továbbviszi, gazdagítja, csiszolja, gördülékenyebbé, szellemtelibbé teszi mindkettőt, tehát teljes mértékben a nyelv természetéből fakad, megtermékenyíti azt, nemhogy akár a

11