Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Kötter Tamás: Give me summer; Hibátlanok
Ági telefonhívása - spekulálok magamban, miközben a bárpult feletti tükörben az arcomat vizsgálom, amely kellőképpen barna a rendszeres szoláriumtól - a következő kellemetlen következményekkel járhat: egy, a feleségem elhagy. Kettő, habár a közös vagyon egy részét biztosan megkapnám, a jól fizető állásomtól búcsút kellene vennem, hiszen Kinga apjának az egyik cégét vezetem. Csakúgy, mint az A8-as céges luxuskocsimnak is. Kénytelen lennék elhelyezkedni valamelyik multinál, feleannyi fizetésért. A multinál, és ebben biztos vagyok, valószínűleg egy vacak Opel Astrát kapnék. Három, mivel a feleségem családja gazdag és befolyásos, a karrierem biztosan megsínylené a válást. Válságmenedzsment, egyenlő pozitív gondolkodás, eredménycentrikusság, a probléma gyökerének a megragadása, sorolom magamban a business schoolban tanultakat. Aztán rendelek még egy whiskyt, és tovább spekulálok. Ha igazán őszinte leszek, és mindent bevallók Kingának, akkor lehet, hogy megbocsájt, és mégsem hagy el. És akkor járhatnánk párterápiára vagy csinálhatnánk egy gyereket, vagy elutazhatnánk valahová, mondjuk egy egzotikus útra, hogy helyrehozzuk a házasságunkat. Nemrég a Playboyban olvastam erről egy cikket, amit egy szőke pszichológusnő írt, akit egyébként szívesen meg is dugnék. A pszichológusnő szerint a hasonló helyzetekben a nyíltság, a probléma kibeszélése, a tolerancia, és persze egy méregdrága távol-keleti utazás a megoldás. Azt hiszem, miután beszéltem Kingával, meg fogom mutatni neki ezt a cikket. Újabb gyors pillantást vetek magamra a bárpult fölé akasztott tükörben, aztán megigazítom a hajamat, és közben átvillan az agyamon, hogy akár meg is ölethet- ném Ágit. Az ötletet rögtön el is vetem, legfőképp azért, mert tizenegyig bajosan tudnék bérgyilkost keríteni. Bent az étteremben meleg van. A testetlen, durván vakolt mennyezetről, sűrűn egymás mellett, csupasz villanykörték lógnak drótokon. Mindent eláraszt a sápadt fény, és a terem végéből halk, álmosító zene árad felém. A bárpult két végén tömött, magas fenyőfák állnak, ágaikon illatosított gyertyák lobognak. A fák alatt masnikkal átkötött, színes dobozok és arannyal befújt pezsgőspalackok hevernek. A pincéreken mikulássapka, az asztalokon a szokásos fehér abroszt aranyszínűre cserélték, fagyöngyökkel díszített, fehér törtkristály tartókban piros színű gyertyák sorakoznak rajtuk. A falakat tölgyfa rekeszekben, fajtájuk szerint csoportosítva, borosüvegek borítják, a kandallóban látványtűz ég, két régi boroshordón mézeskalács szívek állnak halomban. A hordók felett régi óra ketyeg, és abban a pillanatban, ahogy belépek, odakint hullani kezd a hó. Késve érkezem, elmúlt kilenc. Az étterem már zsúfolásig tele van. A feleségem háttal ül nekem, csak a tarkóját látom, hátul csattal összefogott, lezselézett haját, és amikor kissé oldalra fordul, hogy szemügyre vegyen egy házaspárt, akik éppen most ülnek le a szomszéd asztalhoz, akkor is csak a profilját mutatja: hideg és céltudatos. Fekete lovaglónadrágban van, fehér, álló nyakú selyemblúzban, fekete mellényben. Ugyancsak fekete Gucci csizmáján az aranyszínű márkajelzés vakítóan 187
