Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Pólik József: Az én utcám
lános iskolát, a gimnáziumot, befejeztem az egyetemet. Egyszer még álmodtam is róla. Almomban bekopogtatott hozzám egy sovány, szőke nő, fekete ruhában, lefátyolozva, s a koponyát kereste. Azt mondta: egy fiatalemberé volt, aki elrabolt tőle valamit. Mit, kérdeztem. Erre elmesélte, hogy amikor a tükörbe néz, mindig a fiatalember arcát látja, egy dacos, gúnyosan mosolygó arcot - a sajátjára már nem is emlékszik. Ha felemelném a fátylamat, mondta, nem engem látnál, hanem egy párás tükröt, amelyre egy ügyetlen, ostoba gyerek idétlen fejet pingált. Néha a legszívesebben összetörném. Hátrább léptem, mire a nő megnőtt, közelebb nyomakodott, és kinyújtotta felém hosszú, viaszsárga kezét. Szeretném, mondta, ha az utolsó darab is a helyére kerülne. Az utolsó? - kérdeztem dadogva. Válasz helyett egy fekete dobozra mutatott a háta mögött: abban zörögtek a fiatalember keserves munkával összegyűjtött csontjai. 9. Akkor tűnt el a koponya a szekrényből, amikor apám megtudta, hogy rákos. Egy napon hazajött a kórházból, sápadtan és elesetten, majd vacsora közben hirtelen közölte, hogy fél év múlva meg fog halni. Ez van, mondta, úgy látszik, én következem. Anyámra néztem, de ő a térítőt bámulta, olyan makacsul, hogy azt hittem, lyukat éget rá a tekintetével, mint valami bűvész. Apám mosolygott. Aztán felállt és halkan megköszönte a vacsorát. Erre anyám is felállt, de olyan ügyetlenül, hogy felborította a széket. Zavartan hátranézett, majd apámra, aki ott állt a lámpa alatt, s a felborult széket nézte. Anyám valószínűleg rájött, hogy mire gondolhat apám, mert hirtelen megpördült, és átszaladt a konyhán, be egyenesen a kamrába. Hangos zokogását mozdulatlanul hallgattuk egy ideig. Nők, mondta végül apám, amikor anyám elhallgatott. Aztán bement a hálószobába, s magára zárta ő is az ajtót. Ott ültem a két ajtó között, s azon gondolkodtam, hogy most mit tegyek. Anyámat nem akartam zavarni; jobb, ha kisírja magát, lehetőleg egyedül, így sokkal könnyebben megnyugszik. De mi legyen apámmal? Elhatároztam, hogy bemegyek hozzá, s tapintatosan elbeszélgetek vele. Megkérem, mondja el részletesen, mit mondtak neki az orvosok. Még most is felkavar, amit a hálószobában láttam. Apám a széles franciaágyon hevert, szemben a vitrines szekrénnyel, a kockás takaró alatt. Olyan fegyelmezetten feküdt a sötétben, a vasalásra váró ruhák tornyai között, hogy egy pillanatig azt hittem: nem is lélegzik. Közelebb léptem, s akkor egyszer csak feltűnt, hogy az üveg mögött fénylő koponyát nézi. Kíváncsiságom hamarosan szorongássá keménye- dett: láttam ugyanis, hogy apám beszél, pontosabban beszélget, nem magával, hanem a koponyával. Azt hittem, ha meglát, abbahagyja, rám néz, mond valamit, esetleg kizavar, de nem törődött velem. Zavartalanul folytatta a motyogást. Rövid ácsorgás után eredménytelenül távoztam. Leültem megint a konyhában, s amikor anyám megduzzadt, vörös szemekkel megjelent, azt javasoltam neki, egy ideig most inkább ne zavarja apámat. Másnap reggel a kávémat kavargattam, amikor anyám leült mellém, és némi töprengés után elmondta, mi történt éjszaka. Elmondta, hogy apám egész éjszaka nyüszített, olyan halkan, hogy először arra gondolt, valaki véresre vert a szomszédban egy kutyát, s most annak a hangját 183
