Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Pólik József: Az én utcám
hallja. Amikor rádöbbent, hogy apám préseli ki magából azt az iszonyú, leírhatatlan hangot, úgy megrémült, hogy pisszenni sem mert. Nem mert megfordulni, ránézni, pedig ébren volt, le se hunyta attól kezdve a szemét. Csak reggel fordult meg nagyon lassan az ágyban, rettegett, hogy apám helyett tényleg egy vértől ázó kutyát talál a lepedőn. Apám ekkor már aludt, szinte édesdeden, s neki nem volt bátorsága megrázni őt; nem akarta egy ilyen éjszaka után kérdésekkel zaklatni. Már az asztalon gőzölgött az ebéd, amikor apám még mindig az ágyat nyomta. Ez, más körülmények között, rendhagyó esemény lett volna; most azonban nem vélekedtem így. Ennek ellenére elhatároztam, hogy pontot teszek az ügy végére, és ebéd után végre beszélek vele. De anyám megállított az ajtóban. Megfogta a kezemet, s halkan azt mondta: ne zavarjuk őt, kisfiam, erős ember, tudja, mit akar. Azt hiszem, a megoldáson gondolkodik. Nem értettem, mire céloz ezzel az anyám; nem tudtam ugyanis úgy elképzelni az életet, apám életét különösen, mint valami rejtvényt. Aminek megoldása is van. Mindenesetre megfogadtam anyám tanácsát, s elkerültem egész nap a hálószobát. Estefelé azonban már nem bírtam türtőztetni magam: odamentem az ajtóhoz és bekopogtam. Nem jött válasz. Bekopogtam még egyszer. Aztán nagy lendülettel benyitottam, s közben már fújtam is: figyelj, apa, én csak azt szeretném mondani... Nem folytattam. Rögtön láttam, hogy üres az ágy. Már éppen kiáltani akartam anyámnak, aki borsót fejtett a konyhában, amikor a szekrényre néztem: a koponya is eltűnt. Rosszat sejtve futottam az ablakhoz. Félrerántottam a függönyt. Az apám éppen abban a pillanatban lépett ki az utcára egy bevásárlószatyorral a kezében. Tudtam, hogy nem vásárolni megy, mert már alkonyodott; így hát fürgén cipőt húztam, s távolról követtem. Sokáig gyalogoltunk, apám egyszer sem nézett hátra. A város határában, ott, ahol elkezdődnek a szántóföldek, átmászott a vasúti töltésen, s elindult egy romos ház felé, amelynek már csak a falai álltak. Ott megállt, letérdelt, s a bevásárlószatyorból elővette a koponyát. Távolról is láttam, mit művel. Egy fadarabbal gödröt ásott, a koponyát pedig a gödörbe rakta. Amikor elment, odalopakodtam a földhányáshoz, s a lábammal megnyomkodtam. Besüppedt a cipőm talpa alatt. 10. Fél évvel apám halála után meglátogattam anyámat, aki elmondta nekem, hogy meghirdette a házat, mert máshol szeretne élni, egy kisebb és komfortosabb lakásban. Jó, mondtam, majd segítek költözködni. Erre megölelt, én pedig zavartan álltam, mert utoljára a temetésen borultunk egymásra, s nekem rögtön eszembe jutottak a részletek: a hideg ravatalozó, a koszorúk émelyítő illata, a nyitott koporsó körül ácsorgó, rezzenéstelen arcú családtagok, s az egyik sírásó is, aki a barátom volt az általános iskolában. Amikor anyám elengedett, sálat csavartam a nyakam köré, s kimentem sétálni a kertbe. Aztán bementem a hálószobába, hogy körülnézzek. A fényképeket akartam látni a falon, azokat, amelyek apámról készültek. Nem tudom, miért, de hirtelen iszonyú kábaság tört rám. Odatámolyogtam az ágyhoz, s végigdőltem rajta. Mielőtt álomba merültem, párnát gyömöszöltem a fejem alá, s magamra húztam a kockás takarót. Sokáig 184
