Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Pólik József: Az én utcám

alól. Nem semmi, mondta, kikászálódva a gödörből. Lemosta, megtörölte, kirakta maga elé az árnyékos kerti asztalra. Kibontott egy hideg sört, és végiggörgette a homlokán. Aztán megmarkolta és minden oldalról alaposan megnézte a sárgás csontdarabot. Ezt az embert, mondta, meggyilkolták. Látod a homlokán az apró lyukat? Ez egy golyó nyoma, fiam. Az a véleményem, hogy ez a szerencsétlen katona lehetett. Német, orosz, talán magyar. Nagy harcok voltak annak idején errefelé. Eltöprengett, majd így folytatta. Nem hiszem, hogy amíg élt, eszébe jutott, hogy ennyi év múlva, ezen a szép nyári napon, itt tartom majd a kezemben létezésének talán utolsó bizonyítékát. Az ember nem gondolhat mindenre. Erre csak Isten képes, mondta apám, és a koponyához koccintotta a sörösüveget. Neki azonban, épp ezért, azt hiszem, nincs koponyája. Vagy ha van, folytatta, hát akkor az a koponya olyan nagy - körülnézett, mintha keresne valamit -, hogy én most azon belül iszogatom ezt a sört. Egészségére. Ott álltam az asztal előtt, és nem értettem, hogy apám miről beszél. Úgy tűnik, gondoltam, hogy az én koponyám sajnos kisebb az átlagosnál, mert nem megy a fejembe ez az egész. Nagyon szomorú voltam. Eszembe jutott ugyanis, hogy még azt sem tudom megmondani tulajdonképpen, miért lenne jó, ha ez az egész, amit nem értek, a fejembe menne. Talán nem is odavaló. Ha tudnám, folytattam magamban, a fele már lehet, hogy benne lenne. Később, már este, sokáig álltam a tükör előtt, megpróbáltam elképzelni az arcom mögött a koponyát, az enyémet, amelyet valaki a kezében tart majd egyszer. Nem sikerült. Jó, gondoltam, akkor elképzelem a másikat, amelyikről apám beszélt. Azt a nagyobbat. Istenét. Lehunytam a szemem, és gondolatban megpróbáltam felfújni a fejemet, mint egy léggömböt, hogy elférjen benne minden: apám, anyám, az öcsém, Imre bácsi és Emma néni, még annak az átkozott Verébnek is szorítottam helyet. Ott volt minden: az épülő ház, az utca végén a vegyesbolt, a vegyesbolt mögött a templom, azon túl az iskola, még távolabb a vasúti megálló és a roncstelep. A roncstelepnél megálltam: sajgott a fejem. Éjszaka, a kudarc miatt, nem ment az alvás: forgolódtam, hánykolódtam, alig kaptam levegőt. Nehéznek tűnt a takaró. Utólag elmondhatom: soha többé nem volt olyan édes az álmom, mint a koponya megtalálása előtt. Talán ezért lázadoztam később annyit apám ellen. A koponya miatt, amely az én koponyám is lehetett volna, de nem bírtam elképzelni. Elmondom a történet végét. Apám nem dobta vissza a koponyát a gödörbe, hanem bemasírozott vele a házba, egyenesen a hálószobába, s ott berakta a franciaágy előtt álló vitrines szekrénybe. Amikor este anyám meglátta, felsikoltott. Pongyolában állt, éppen a haját fésülte. Annyira megrémült, hogy amikor kiszaladt a szobából, megfeledkezett a fésűről, amely ott lógott a hajában, mint valami szokatlan ékszer. Apám nyugtatgatta: ez csak egy koponya, Irén, nem kell tőle félni. De anyám sírt, jajveszékelt, fenyegetőzött és rimánkodott - rossz ómennek vette a koponyát, s ezért rá se bírt nézni. Apám hajthatatlan volt: hallgatott, makacskodott, nem lehetett az eszére hatni. Ritkán láttam kiabálni, de most kiabált: megtiltotta, hogy anyám kidobja azt a szörnyűséget. Később, emlékszem, mindig azt mondta: Irén, te azt a koponyát nem is látod. Ha látnád, hidd el, nem akarnád kidobni. Hát így történt, hogy a családi fényképek és festett porcelánok közé beköltözött egy ismeretlen ember koponyája, s ott vigyorgott az üveg mögött éveken keresztül. Amíg ott állt, én elvégeztem az álta182