Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Pólik József: Az én utcám
lenne követni ezeket a meggyötört, merengő, folyton baktató lényeket, mindig azokat, akik enni és inni adhattak volna nekik odaát, abban a másik álomvilágban. Sajnálnak, és mégis szeretnek minket ezek a gyerekek. Tudom, mert egyszer megálltam és óvatlanul hátranéztem, és az árnyékom mélyén megláttam valamit. Egy kisfiú parázsló szeme volt. Azóta nem nézek hátra, s olyan lassan megyek, mintha az árnyékom nehéz, már-már mozdíthatatlan palást lenne, egy száműzött királyé, akinek a trónusát is láttam egyszer: ott állt a diófa alatt a fűben, üresen, hívogatóan, befutva indázó vadvirággal. 6. Egy kis méreg a macskának, és kész - az én utcámban így intézik el vitás ügyeiket azok, akik haragszanak egymásra. Emlékszem, egyszer az enyémet is megmérgezték. Nagy, fekete kandúr volt, a pincében találtam rá. Azt hittem, alszik, de amikor megérintettem, felsírt, mint egy kisbaba. Betakartam, megsimogattam, tejet raktam elé egy tálkában: szegény Macsek, hozzá se nyúlt. Fehér hab szivárgott a szájából. A szeme könny helyett megtelt sárga csipával. Sűrű volt és ragacsos, mint a méz. Alig győztem törölgetni. Egész nap meséltem neki, még énekeltem is, ott ültem a farakáson, egy olajos lepedőn, vele töltöttem az egész napot. Este anyám lejött a pincébe, könyörgött, menjek vacsorázni. Nem volt étvágyam. Csak turkáltam a túrós csuszában. Rá sem bírtam nézni az öcsémre, akinek kilógott a tészta a szájából s folyton röhögött. Elalvás előtt, már a sötétben, összekulcsoltam a kezemet a takaró alatt és halkan imádkoztam. Életemben először. Istenem, mondtam, gyógyuljon meg szegény Macsek, tégy csodát a kedvemért. Lehunytam a szemem, és magamban arra gondoltam, hogy a csoda már meg is történt: reggel van, iszom a mézes teát, rágom a vajas kiflit, Macsek pedig ott áll a hullámpalával fedett teraszon, a pedálos autó mellett, lesve, hogy mikor lépek ki az ajtón, hónom alatt a pöttyös labdával. Másnap reggel kiugrottam az ágyból, s már futottam is lefelé a lépcsőn. Pucéran, mert a pizsamát útközben valahogy legyűrtem magamról. Köszönöm, Istenem, mondtam magamban, köszönöm, hogy csodát tettél. Biztos voltam benne, hogy Macsek meggyógyult. Elé, mondta anyám, amikor elviharzottam mellette, majdnem felborítottam szegényt az előszobában. Átnyargaltam a kerten, a virágzó fák alatt, a pöszörőm vidáman fickándozott a napfényben. Aztán kivágtam a pinceajtót, s nekiiramodtam a lépcsőknek. Odalent balra fordultam, megálltam, felkattintottam a pókhálós üregbe szerelt villanykapcsolót. Szegény Macsek, mint egy agyonlőtt jugoszláv partizán, ott feküdt a farakás tetején mozdulatlanul. Puffadt hasán kövér legyek mászkáltak. Átkozott Veréb, szakadt ki belőlem, ezért meglakolsz. Néhány napig a szomszédban lakó nyugdíjas tűzoltót gyanúsítottam a mérgezéssel, akit, furcsa módon, Verébnek hívtak. Nem értettem, hogyan lehetséges ilyen névvel tűzoltónak lenni. Ez a név, okoskodtam, inkább egy házmesterhez illik, vagy egy gonosz buszsofőrhöz, aki úgy veszi be a kanyart, hogy az emberek sikoltva egymásra zuhanjanak. Veréb egyedül élt egy nagy, tornácos házban, s nem szerette a macskákat, kutyákat, kerítésen átrúgott labdákat. Azokat különösen nem. Ela átlőttem a kertjébe a lasztit, megkereste, néhány napig a tornácán tárolta egy 180
