Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Pólik József: Az én utcám
árnyék, csaholni kezd a szomszédban egy kutya, meglebbenti a száradó ruhákat a szél - és ők hirtelen egymásra néznek. Emma néni még a szemüveget is felrakja csontos kezével az orrára, hogy jobban lássa Imre bácsi vörösen égő arcát, lázas, barna szemét. Az öreg felemeli a kezét, megsimogat vele egy paradicsomot, aztán feláll, tétován előrelép, majd mintha dróton húznák: elindul Emma néni felé. Erre Emma néni is megindul, igaz, lassabban, mint Imre bácsi, aki az utolsó métereket már futva teszi meg, s közben hangosan szuszog. Úgy borulnak egymás nyakába az eperfa alatt, mint a szerelmesek a moziban. Megfigyeltem a tetőről, hogy amíg ölelik egymást, Emma néni súg valamit Imre bácsi fülébe, aki erre sírni kezd, és még szorosabban szorítja magához a feleségét. Ilyenkor én is szeretném megölelni őket, de hát erre csak az a gyerek lenne igazán képes. Ezért hát nem mozdulok. Fekszem a kémény alatt a tetőn, mozdulatlanul, mint egy légpuskával lelőtt galamb. Lerakom a látcsövet, most a kátrányon növő apró buborékokat nézem. Mikor felállók, fekete folt terpeszkedik az ingemen, a tenyeremen és a térdemen, mintha megsebesültem volna, s csak most látnám: a vérem nem piros, hanem, jaj, istenem, fekete. Látom, hogy a kerítés másik oldalán végre béke van. Imre bácsi festi a tyúkólat, Emma néni kapál - egy ideig gyöngéden, mosolyogva figyelik egymást. Aztán néhány hét múlva kezdődik minden elölről. Kezdődik a kiabálás, a duzzogás, az összeborulás. Az én utcámban így mennek a dolgok. 5. Egy meg sem született gyereknek sok előnye van: nem borítja ki a kakaót a frissen vasalt térítőre, nem rúgja át a labdát harmadszor is a szomszédba, nem piszkálja az orrát, a testvérét, a komód alá elrejtett csehszlovák légpuskát, nem kakái a padlóra, amely olyan tiszta, hogy enni lehetne róla, nem ugrál páros lábbal az ágyon, ahol beteg nagymamája éppen az utolsókat rúgja, nem köpködi a vizet, a meggymagot, a diós kalácsban talált mazsolát, nem borítja fel a parti vége előtt néhány perccel a sakktáblán a figurákat, a visszaváltható üvegeket a garázsban, nem pancsolja ki a fürdőkádból a vizet, nem fél lámpaoltás után a sötétben, nem akar egész délután televíziót, ráadásul verekedős filmet nézni, nem kéri el az utolsó lapot az íróasztalról, hogy firkáljon rá valamit, és aztán csalódottan összegyűrje... És egyáltalán: nem akar semmi olyasmit, amit a felnőttek szerint jobb nem látni, nem hallani, nem érezni, érinteni, szagolni, kóstolni, amire a legjobb nem is gondolni. Egy meg sem született gyereknek csak egy hátránya van: nem tudja nevetségesen kis kezével megrángatni az ember pizsamáját hajnali ötkor, amikor a pizsama rossz illatú lakója éppen rémeket álmodik fogvacogva. Éppen arról álmodik, nem először, és nem utoljára, hogy az utca leghidegebb pontján áll egy üres telken, eldobált, sáros játékok között, miközben szakad a hó. Ott áll, és tudja: itt azok a gyerekek élnek, akik nem születtek meg ebben az elátkozott utcában. Itt élnek a bedőlt kerítés mögött, a nyakig érő sárga fűben, hullámzó gazban, de mivel abban nem látják egymást, többnyire a telek közepén álló kopasz diófa ágain üldögélnek, némán, rongyos ruhában, mindig kócosán és dideregve. Onnan bámulják az utcán elmenő embereket. Némelyiknek a nyomába erednek, persze láthatatlanul, s mindig lehajtott fejjel, mintha szomorú dolog 179
