Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Pólik József: Az én utcám
2. Emma néni egyébként tanítónő, de őt ritkán látom, mert folyton a könyveit bújja a házban. Vagy: kiabál. Ez főleg nyáron zavaró, mert akkor nyitva minden ajtó és ablak, s a megfigyelőnek olyan érzése van, mintha a ház csak díszlet lenne egy színpadon. Nem tudom, miért kell kiabálás közben a falhoz vágni a könyvet, s miért ingatja Imre bácsi ilyenkor szomorúan a fejét. Imre bácsi szelíd ember, de néha nem tudja megállni, és kiereszti ő is a hangját. Nagyon szépek és félelmetesek ilyenkor: úgy állnak egymással szemben a házban vagy az udvaron, mintha dörgedelmes, dagadó nyakú operaénekesek lennének; széles, teátrális mozdulatokat tesznek, mutogatnak minden irányba. Imre bácsi üvölt, de Emma néni, bár sovány, mint a kóró, nem hagyja magát. Rikácsolva szidja a férjét, s ha Imre bácsi ráerősít, ő még magasabbra tornássza a hangját, közben lengeti a kezét vagy ősz haját szétrázva toporzékol. Mindig Imre bácsi adja fel először: egyszer csak hátralép, kijózanodva leül vagy megszeppenve a fal felé fordul. De Emma néni nem törődik ezzel: most kiabál csak igazán. Úgy bömböl, mint egy versenyautó a rajtvonalon. Valamilyen gyerekről kiáltoznak, akit nagyon szeretnek mindketten, pedig meg sem született valójában. Nem tudom, miért kell egy meg sem született gyerek miatt hajba kapni, sértésekkel dobálózni, önző szajhának, hájas gyilkosnak nevezni egymást. Emma néni nagyon odaadó teremtés, Imre bácsi pedig olyan, mint egy talpraesett, öntudatos úttörő: ahol tud, segít. Nem értem, miért állítja Emma néni, hogy ez a mocskos vénember a felelős azért, ami meg se történt. 3. Nem értem: aki nem született meg, hogyan tud meghalni? 4. Megfigyeltem a tetőről, hogy amikor Emma néni a kiabálás után másnap reggel megjelenik a ház előtt, és csoszogva elindul a postaládához, olyan karikás a szeme, mintha nem aludt volna egész éjszaka. Talán tényleg nem alszik. Imre bácsi ilyenkor soványabbnak tűnik távolról. Ül a kertben a paradicsompalánták között, és morzsolgatja a földet. A macskák ott sündörögnek az x lábú kempingszék mellett, törleszkednek Imre bácsi lábához, nyávognak és dorombolnak, a legbátrabb a vállára ugrik és az arcát nyalogatja. De ő úgy viselkedik, mintha ott se lenne, talán még arra sem kapná fel a fejét, ha valaki eldurrantana a háta mögött egy felfújt papírzacskót. Ha én egy meg sem született gyermek lennék, biztosan ezt tenném. Odamennék, durrantanék, s amikor lomhán rám nézne, megborzolnám a haját, hogy mosolyogjon. Emma néni erre valamiért nem képes: ott áll karikás szemmel az udvaron, meredten nézi a kapirgáló tyúkokat, rohangáló kiscsibéket, már attól félek, többé nem állnak szóba egymással. Emma néni sóhajtozik, igazgatja a kontyát, Imre bácsi csüggedten ráncolja a homlokát: szeretnék lekiáltani nekik a tetőről, hogy fejezzék be rögvest ezt a gyerekes duzzogást. Az utolsó pillanatban mindig történik valami: átfut az udvaron egy 178
