Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Mezey László Miklós: Visszatérés

megfogalmazó szófordulat szokta követni a fejében. „Igen, elsüllyedt a ház ételhordóstul, házinénistül, olajkályhástul, mindenestül. Talán egy divatos társasház áll a helyén, és valami fiatalasszony forgolódik ott az amerikai konyha csem- pézett pultja mellett, és mit sem tud a hajdani kisvendéglő híg csontleveséről, a bedagadt torkú Katáról és őróla, aki sietve vitte az összeguberált pénzen vett „vasárnapi ebédet".

Vajon mi lehet Katával, hogyan élhet? Csaknem ötven évvel ezelőtt volt az a szeles, ám verőfényes kora tavaszi vasárnap, amikor öles léptekkel, lobogó kabátban igyekezett az alumínium ételhordóval végig a sugárúton. Sietett, ki ne hűljön, de óvatosnak is kellett lennie, ne lötyögjön ki a leves. Elrévedő mosoly görbült most a szája szélére. Azt ugyan nem tudja, hogyan él Kata, de azt igen, hogyan néz ki. Egyszer, amikor nagyon erősen eszébe jutott egykori szerelme, begépelte a nevét az internet keresőjébe. És láss csudát! Egy általános iskola honlapja jelent meg, ott pedig hamar megtalálta a végzős osztályok tablóit, rajtuk a tanárok fényképeit. Igen, ott volt Kata! Ott volt a kerek arcú, szemüveges, jóságos tekintetű tanító néni. Csipkés gallérú, fehér blúzt viselt, a haja gesztenyebarnára festve, homlokába fésülve, komolyan, mégis derűsen nézett a fényképezőgép optikájába. Amikor a képet megpillantotta, hevesen verni kezdett a szíve. Első gondolata az volt, fölkeresi az iskolában, megvárja tanítás után, odalép hozzá és megszólítja: „Szervusz, Kata, emlékszel rám?" Igen, elmegy abba a kisvárosba, ahol ez az iskola van, és feltétlenül találkozik vele. Majd meghívja egy presszóba, ülnek a kis kerek üvegasztal mellett, és nagyon mosolygósán néznek egymás szemébe, miközben mindketten elbeszélik, mi történt velük az elmúlt évtizedek alatt. Ahogyan szokta, olyan erősen elképzelte a találkozást, hogy az orrában érezte a presszóban terjengő kávéillatot, az előttük levő poharakban csillogó konyak fűszeres páráját, szinte hallotta, hogy a presszó üvegfalán túl dübörög az autófolyam... És ő nézi Kata derűs, tanító nénis arcát és mosolyog, csak mosolyog. Fölváltva beszélnek, mesélnek, miközben mindketten igazából emlékeznek. Emlékeznek az együtt töltött évekre, amelyek aztán oly csúfosan értek véget.

Amikor már nagyon beleélte magát a lehetséges találkozásba, hirtelen megkérdezte magától: „Mit is akarok én Katától? Mit akarok megvallani neki, vagy mit akarok megtudni tőle? Azt, hogy még mindig engem szeret? Marhaság! Hiszen már biztosan unokái is vannak. De még az is lehet, hogy özvegy!" Hosszan eltűnődött, maga elé nézett, majd újra a számítógép monitorjára, a tablóképre. Kikapcsolta az internetet, és - ahogy szokta - a döntést elhalasztotta. „Majd meglátjuk, mi lesz" - mindig ezt mondta, ha nem tudott dönteni.

Később még többször megnézte az általános iskola honlapját, visszakattintott a tablókra, egészen közel hajolt a képernyőhöz, és próbálta Kata arcvonásait tanulmányozni. „Persze, rajta is fogott az idő" - motyogta, aztán tovább keresgélt az interneten. Végül is addig halogatta a döntést a találkozásról, amíg az egészet kezdte idejétmúltnak érezni. Meg aztán mit is mondhatna Katának? Megkérdezné tőle: „Miért hagytál el egy másikért?" Ötven év múltán van ennek egyáltalán jelentősége? Hol van már az a másik is?! Mindkettejüknek fölnőtt gyerekei vannak, Katának talán unokái is, mit számít az, hogy két főiskolás egykor,

152