Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Mezey László Miklós: Visszatérés
régen szerelmes volt, aztán meg szakított. „Talán úgy jobb, ha fiatal lányként őrzöm az emlékét" - morfondírozott. „És még jobb, ha ő is fiatal srácként emlékezik rám, ha egyáltalán eszébe jutok hébe-hóba. Talán emlékezik arra a verőfényes, ám hűvös vasárnap délelőttre is, amikor a házinéni ételhordójában csontlevest vittem neki a kisvendéglőből." Ahogy ballagott a sugárúton, szinte egymásra tolultak az emlékei. Egy esős őszi estére gondolt. Szemerkélt az eső, nem volt nagyon hűvös, de azért jólesett behúzódni valahová, leülni egymással szemben, és hosszan, témákból kifogyhatatlanul beszélgetni. Egy akkor újonnan nyílt ételbárban voltak. Persze kevés volt a pénzük, rendes vacsorára úgysem futotta volna. Viszont látták, hogy olcsó az ízes palacsinta. Kiszámolták, hogy vesznek húszat és megeszik. Kata azt találta ki, hogy séta közben egyenek. így aztán ő fogta az ernyőt, kettejük fölé tartotta, Kata vitte a zsírpapírba csomagolt palacsintákat, és hol ő harapott egyet a vékony tésztájú, spórolósan megkent palacsintából, hol neki nyújtott egyet harapásra. Andalogtak a szemerkélő esőben a nagy fekete férfiernyő alatt, és jóízűen megették a húsz palacsintát. Később, évekkel később, szakításuk után de sokszor eszébe jutott ez az esős őszi este! Október volt talán, épp csak megkezdődött a szemeszter, még nem volt igazán tanulnivaló, ráértek nagyokat sétálni. Egy ilyen céltalan esti séta közben bukkantak rá az akkoriban megnyílt ételbárra, amit csak „Palacsintásnak" hívtak ezután. El is határozta, hogy városnézése során elmegy a „Palacsintás" felé is, hátha megvan még. De most délelőtt volt, napsugaras nyári délelőtt, nem pedig esős, párás október. És persze ötven évvel később. „Ötven év! Úristen, fél évszázad! Hallod, Kata, fél évszázada ettünk meg húsz palacsintát a ki tudja, honnan származó, malomkeréknyi ernyő alatt, egymásba karolva, egymást etetve-kínálva." Egy könnycseppet érzett a szeme sarkában. Sietve letörölte, mintha megláthatná valaki. Pedig ezen a napos délelőttön alig jártak a sugárúton. Időnként elsuhant egy villamos, eliramodott egy-egy fürge autó, de gyalogost alig látott. Katával közös emlékei zabolázhatatlanul tódultak elő, újra és újra látta a régi Katát, és persze látta a tablókép idős tanítónőjét is. De az utóbbihoz nem volt köze. A tanító néni mintha egy másik Kata lett volna, afféle „Kati néni, kérem szépen..." Ez a Kata már a férjéé, a gyerekeié, az unokáié, a tanítványaié, azé a kisvárosé. O már nincs ebben a körben. A régi Kata, az a szökés-gesztenyés hajú kicsi lány, igen, ő tartozik hozzá. Az a lány, akivel kéz a kézben sétáltak a főtér széles, hatalmas platánokkal övezett korzóján. Ezúttal is beszélgettek, de most egyáltalán nem önfeledten. O ugyanis érezte, tudta, hamarosan baj lesz. Régi, elnyűtt cipőjének a nyelve épp leszakadóban volt. És séta közben egyre nyomasztóbban érezte, hogy a félig - vagy már egészen? - leszakadt nyelv összegyűrődik és iszonyúan nyomja a lábfejét. Elképzelte, mi történik, ha egészen leszakad. Ha belegyűrődik a cipőbe, valóságos kínszenvedés lesz a séta. Azt mégsem mondhatja: „Álljunk meg egy kicsit, kidobom ezt a fránya cipőnyelvet..." Fogta Kata kezét, mímelte, hogy nagyon figyel a legutóbbi évfolyamdolgozatról szóló beszámolójára, de egyre csak azon járt az esze, miként lehetne megszabadulni a cipő e feleslegessé váló darabjától. Már a sétány végéig értek, és azon kezdtek tanakodni, merre forduljanak, a belvárosi mozi felé, 153
