Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Ferdinandy György: Autótemető
A vétel gyorsan lezajlott: Thoureau (Túró) úr, a sarki fűszeres már hónapok óta nekem tartogatta a kocsiját. Legomboltam hat darab tízezrest, kéthavi fizetésemet. Azután a prefektúrán átírattuk az apró, szürke masinát. Túró Ferdinánd úgy tartotta helyesnek, ha hazafelé már én vezetek. Hát csak így. A Tototte engedelmesen beindult, autón hoztam haza a klinikáról asszonyt és gyereket. A munkahelyemre - kőműves voltam - gyalog mentem, de hétvégén kirándulni jártunk. Az ülés alatt volt egy hosszú, kajla vas, a kurbli. Az ember kiállt, büszkén, a motorház elé, beakasztotta, rántott rajta egyet, és a Tototte máris vígan pöfögött. Két személyre tervezték, de az ülések mögött lapult egy keskeny lócaszerűség, ahová - a mózeskosárban - be tudtuk pakolni a gyereket. Szép, enyhe tél volt abban az évben, körbekocsikáztuk Burgundiát. Ma is érzem a pelenka langyos illatát az aprócska kocsiban. A boldogságnak az én emlékeimben ma is Topollino- illata van. Nem volt vele sok bajom. Egyetlenegyszer robbant valami a motorban: az egyik gyertya valahogyan kiszakadt. Az is pontosan egy műhely előtt, ahol új, nagyobb gyertyát csavart a régi helyébe a mester. Sírtam, amikor eladtuk. Könnyeztünk mind a ketten. Féláron vette meg valami rokon. Nem volt rá szükségünk: a cég, ahol munkát találtam, szolgálati kocsit adott. A fekete Peugeot-ról már kevés szép emlék jut eszembe. Jártam a vidéki iskolákat, feleségem a kocsi sarkában olvasott. Aztán egy nap nem jött velem. Párizsból kaptam tőle egy lapot. Mi mást tehettem, elmentem érte. Megpróbáltuk újrakezdeni az életet. De ez a második dobás, hiába minden, már nem hasonlított a régire. A kétszázhármast otthagytam egy garázsban. A motorcserét nem fizette a vállalat. Jött utána a két lóerős Citroenek, a dősövók hosszú sora. És a Peugeot-lány: még egy reminiszcencia. Gimnazista volt, a Luci Berger nevű leányiskola előtt vártam rá nap nap után. Ez a Luci nyilván a női egyenjogúság valamiféle helyi harcosa lehetett. Hát ezt az egyenjogúságot a Peugeot-lány eltanulta tőle. Emancipált volt, akkor így mondtuk. Még félre sem állítottam a Simcát (mert azokban az időkben egy tűzpiros Simcával furikáztam a diáklányokat), tehát, még félre sem álltam kint a Rajna partján, a gáton, amikor ő már kigombolta az ingemet. A Simcában nem hagyott nagy mozgásteret a kuplung és a kormány. Hátra ültünk, amikor - az első idők szemérmes tartózkodása után - már nem szégyell- tük az ilyen praktikus manővereket. A kétszázhármasban több hely lett volna a sebességváltó karja alatt, de az, hogy kigombolja az ingemet, a feleségemnek soha eszébe se jutott. A piros Simcáról másféle illatok jutnak eszembe. Nem a benzin, és nem a Tototte pelenkaszaga. Egy szerelmes gimnazistalánynak felejthetetlen illata van. Amikor befejeződött a tanév, kis útitársam visszament Sochaux-ba, ahol valamelyik felmenője a Peugeot-gyárban dolgozott. 100
