Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Ferdinandy György: Autótemető

Nevet egyetlenegyszer adtam egy kocsinak. A négy lóerős quatre-chevaux-1 kettesben vettük egy elzászi baráttal. Úgy döntöttünk, hogy az első lány nevét fogja viselni, akit felszedünk. Azután úgy alakult, hogy ezt az első lányt sose láttam. Claude szedte fel, ő vitte szobára, miután közölte velem, hogy a Renault négyes neve ezentúl Simone, Simeon.

Egyetemre jártunk, ösztöndíjakból éltünk. Tudtam már, megtanultam, hogy érvényesülni csak így lehet. Volt rá időnk, beutaztuk a fél világot. Már amit a fél világ egy európainak jelent. Akkor jutottam el először az Ibér-félszigetre, Franco Spanyolországába is. Párizsba pedig feljártunk - így mondtuk: fel! - hétről hétre. Ismertünk minden zenészt a bal part kávéházaiban.

Fura járgány volt ez a káccsövó. Nyitott tetejű, farmotoros. Olcsó népkocsi, és mégis, elefántcsontból készült a kormány és szürke műbőrből a négy ülés. Vele, Simeonnal mentem el a magyar határra is, ahová kofferokkal megrakodva anyácskám egyszer csak beállított.

Nem emlékszem, miért kellett túladnom rajta. Claude megnősült, és a közös kalandozásoknak vége lett.

Simeont még láttam egyszer. Egy autótemetőben, ahol valami alkatrészt kerestem. Mint amikor régi szeretőjével találkozik az ember. Egy asszonnyal, aki valahogyan ismerős, és mégis fájdalmasan idegen.

Ott lapult a fűben, már-már teljesen benőtte a gaz. Kerék és ajtó nélkül, rozsdásan, öregen. Ráismertem, a másodperc töredéke alatt. A tükör csupasz nyelén ott lógott a kokárda, amit még akkor, a határon, anyám rábogozott.

*

Amikor kiláboltam vadnyugati életem első, legnehezebb korszakából, megvettem a kocsit, amiről odaát, az Újvilágban álmodoztam. Egy két lóerős Citroent, az első vadonatúj kocsimat. Addigra már bejártam a szigetvilágot, újra, harmadszorra is elvettem az első, a legeslegelső asszonyomat. A pénzből, amit hazahoztunk, vettünk egy tanyát a középhegység és a borvidék határán, ahonnan Clo származott.

Mindig is erre a piros népkocsira vágytam. A tisztes szegénység szimbólumára. Akkor úgy gondoltam, ki kell mutatnom, hogy ha nem is ágrólszakadt, de polgárember sem vagyok. A háromszáz köbcentis motor barátságos zümmögése most is itt van a fülemben. És a sok apró, meghitt mozdulat! Kinyitni a vászontetőt például csak két oldalról lehetett. Még az ablaktörlőt is kézzel hajtotta az ember, oda-vissza, oda-vissza, ha esett az eső vagy ha bepárásodott az üveg.

Boldog idők. Száguldoztam keresztül-kasul ezen a lágy dombvidéken, ahol asszonyom ismert minden talpalatnyi helyet. Azután ennek a paradicsomi állapotnak is vége szakadt. Munkát nem találtam, pénzem elfogyott. Hiába volt minden. Nem fogadott be az ország. Nem lehettem más Galliában, mint gazdag amerikai vagy jöttment idegen.

A piros Citroennel ért hosszú pályafutásom alatt az egyetlen baleset. Egy mezőgazdasági gép tépte le a dősövó bal oldalát. Lelepleződtünk: úgy ültünk ott ebben a kibelezett bádogdobozban, mint rossz színészek a leszakadt kulisszák mögött.

101