Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Derű-ború: Tűnődések fehérről-feketéről VI–VII.
jából kelet felé (nach Osten) terjedő polgárosodás nyelvi nyomvonalhálózata. S ne essünk abba a tévhitbe, hogy ez a terjeszkedés megállt a tartós német (vagy osztrák - de ez nyelvi szempontból mindegy) hódítások határmezsgyéinél. Az orosz legalább annyi - ha nem több - német (ezenfelül még francia, angol, holland stb.) szót és kifejezést vett át Nyugatról, mint a magyar, s az esetek többségében ezeket később - máig - sem helyettesítették orosz megfelelővel. (A német Rücksackból például mi hátizsákot alakítottunk - az oroszok viszont meghagyták rjukzaknak.) Manapság az angol térhódításának lehetünk tanúi, valamint haszonélvezői, s egyben kárvallottjai. Angol kifejezések régente leginkább a sportban voltak használatosak. Igen rövid és roppant felületes „focimúltam" emlékeként őrzöm még - úgy írom, ahogy akkoriban mi ejtettük - a centerhalf, korner, bekk, taccs, henc szavakat. (A tájékozatlanabbak kedvéért: középfedezet, szöglet, hátvéd, partdobás, kezezés.) Lám, a labdarúgás eredeti angol műszavai közül mára alig maradt meg valami. Talán csak maga a futball. No meg persze a lényeg: a gól. (Ha pedig valaki nem be, hanem kidobja a taccsot, bármekkora lendülettel viszi is végbe, az bizony igencsak messzire esik mindenféle labdajátéktól...) * Mennyit is mondtam az imént? Hogy fél órán belül? Nos, a Tisza-part legközelebbi szakaszához mitőlünk tíz-tizenöt perc alatt ki lehet érni. Gyalogszerrel. Kerékpárral még ennél is hamarabb. Legutóbb igen lassan értem oda: előbb begyalogoltam a központba vásárolni meg a postára, s onnét jó nagy kerülővel jutottam el a nagyrévi átkelő meg a sétány közötti kanyar alsó szakaszához. Előző nap szépen havazott, fehér takaró borította a meder közepe felé lejtő part rézsűjét. A hó felülete sűrűn tele vadkacsanyomokkal: száz meg száz tőkés réce ezer meg tízezer talplenyomata. Nézem a lefelé hömpölygő folyót: vígan úszkálnak tucatjával azon is. A part fiatal füzei, nyárfái fedezékében s a gyalogakácok sűrűje mögött úgyszintén ott tanyáznak népes csoportjaik, gácsérok s tojók vegyesen. Magasba emelik karcsú nyakukat, úgy figyelnek messziről. Ötven-hatvan lépésnyinél közelebb nem jutok hozzájuk: egy-két harsány, telt hangú hápogás kíséretében (ez a tojók hangja: a gácsérok csendes szavúak) sebesen szárnyra kapnak mindannyian, s néhány pillanat múlva már ott surrognak ék alakban kettőzött, fényes csíkot húzva maguk mögött a csendesen fodrozódó víztükör felületén. S ott meg is nyugodnak: szemlátomást biztosak benne, hogy a hívatlan kétlábú jövevény oda már nem követi őket. Azon a pár száz méternyi partszakaszon becslésem szerint sok százan lehettek. Jó volt nézni őket, még ha távolról is. Elgondolkodtam: ha úgy hozná a szükség, vajon meg tudnám-e ölni ezeket a szépséges, eleven madarakat? Rövid, ám beható s őszinte önvizsgálat után arra a józan belátásra jutottam, hogy ha jómagam vagy a gondjaimra bízottak valamelyike - esetleg többük vagy mindnyájuk - egyéb híján annyira rájuk volna utalva, akkor (ha nem is jókedvemből) minden bizonnyal elejtenék valahogy egyet-kettőt közülük. De csupán kedvtelésből, amolyan úri passzióból, márkás lőfegyverrel messziről ledurrogtatni őket, s a havon vagy a száraz gyepen mutatós terítékbe rendezni élettelen tetemeiket - azt nem! O, nem. Soha. 94
