Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Derű-ború: Tűnődések fehérről-feketéről VI–VII.
„alvég"-én lakunk - s ennek az idén már tizenhatodik éve itt is sok olyan vagy hasonló deszkakerítést láthatok (még), mint amilyen ott, Debrecenben, a Bem tér 7. számú porta Libakert felőli, nyugati végében volt - úgy 60-70 évvel korábban. Végigfuttatván tekintetemet az előző bekezdésen, eszembe ötlik s elgondolkodom rajta: jelenlegi lakóhelyemen már hosszabb ideje élek, mint abban a Bem téri udvarban. Ám ha el kell döntenem, hogy a kettő közül melyik volt igazán meghatározó, nem kétséges a válasz. Mire a Tisza partjára - vagy legalábbis a közelébe - vetődtem, réges-rég túljutottam azon az állapoton, amikor az ember még sikerrel (át)alakítható. * Szemet szúr az a rigli az előző oldalon. Bizony, ha tetszik, ha nem, a mi jó ízekben is gazdag debreceni-hajdúsági tájnyelvünk már akkor teli volt tűzdelve idegen szavakkal s kifejezésekkel. Akadt köztük persze latin (mint például maga a persze szó is), többségük azonban a németből potyogott-szüremkedett át a századok során. (Még az a néhány francia is többnyire német közvetítéssel.) A konyhai tűzhely spór volt - vagy kissé úriasabban sparkéit -, a polc stelázsi, a mosdótál lavór, a mosogatótál vájdling, a ruhásszekrény sifon, a fiókos szekrény komód. És így tovább. Nagyjából egy időben tanultam meg, hogy a lépcső az grádics, s hogy a grádics az lépcső. Az ipari mesterségek műszavai szinte egytől egyig németül honosodtak meg s terjedtek el nálunk, kiszorítván az esetleg korábban használatos magyar megfelelőiket is. Nincs ezen mit csodálkozni: számos betelepült német ajkú iparos dolgozott hazánkban, így túl a Tiszán is, mesterlegényeink a századok során át elsősorban Németföldön gyarapították itthon megalapozott tudásukat, vagy pedig már az alapokat is ott szerezték meg. Kamaszkoromban mindezt ha nem is helyeseltem, de tudomásul vettem. Akkor kaptam föl egyetlen alkalommal a fejemet elképedve, amidőn egy kovácsműhely előtt szemlélődve - ott volt az a műhely valahol a Hadházi út legelején, jobboldalt - a patkoláshoz készülődő idős mester e szóval biztatta a lovat a lába fölemelésére: Auf! „Hogy lehet az - gondoltam -, hogy ez a ló német szóra hallgat? Magyarul tán meg sem értené?" Nehezen tértem csak napirendre a dolog felett, de szóvá tenni (akkor még s már) nem voltam eléggé bátor. Minthogy tanyán s faluhelyen a rokoni kapcsolatokból adódóan már pöttöm koromban is gyakran meg-megfordultam, idejekorán megrögződött bennem, hogy a létra arrafelé lajtorja, a reggeli az früstük, vagy kissé „magyarosabban": früstök, s hogy a lóhajtó ember - akár parasztszekér bakján ül, akár a szódás kocsién, vagy pláne fiákeren - amikor hátramenetbe akar kapcsolni, azt kiáltja oda a lónak, hogy curikk! Utóbb aztán az öregek egy-két elejtett szavából rájöttem, hogy a früstük meg a curikk - jó néhány társával egyetemben - a KuK hadseregbeli szolgálat ideje alatt rögződött meg a kerek alföldi (no meg a felföldi, délvidéki, dunántúli) fejekben s hagyományozódott át a fiák, majd az unokák nyelvhasználatába is. Nem hajdúsági vagy debreceni sajátosság volt tehát a közbeszéd idegen - elsősorban német - szavakkal való teletűzdelése, hanem Európa szerencsésebb - s egyúttal hozzánk legközelebbi - nagyrégió93
