Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Derű-ború: Tűnődések fehérről-feketéről VI–VII.
Buda Ferenc Derű-ború Tűnődések fehérről-feketéről VI. Sok ember (talán a legtöbb?) okkal-ok nélkül retteg az ízeltlábúak bizonyos fajtáitól, mint például a pókok, méhek, darazsak, hangyák, azaz olyanok, amelyek csíp(het)nek, mar(hat)nak, szúr(hat)nak. (A legyekről, továbbá a szúnyogokról, bolhákról meg a többi vérszívóról itt most nem ejtek szót: az irántuk való ellenérzéseinknek más a háttere s a megnyilvánulása is.) Pókoktól, darazsaktól, hangyáktól én nem félek, nem irtózom s nem is idegenkedem. (Egy hajdani pók barátomról néhány éve már beszámoltam: ő volt az, akire egy nyári reggel a kispárnámon találtam rá, közvetlenül az arcom mellett, s akit aztán néhány napig afféle házi kedvencként tartottam egy üvegben, mígnem a rabságra ráunván faképnél hagyott.) Ha a hozzátartozóim nem ijedeznének annyira tőlük, lehet, hogy darazsat is tartanék egy ideig. (No, meg lehet a véleménye rólam annak, aki ezt olvassa...) Nyaranta persze nem kell tartani őket: jönnek hívatlanul is, főként étkezések alkalmával. Felületes benyomásokból vagy hallomásokból fakadó előítélet az, hogy csak gyümölcsökre vagy édességekre járnak! Nos, ilyenkor mi a teendő? Nem szabad pánikba esni: az oktalan (ráadásul eredménytelen) csapkodás csak felingerli őket, s ilyenkor félelmükben vagy dühükben hajlamosabbak rá, hogy támadásba lendüljenek. Általában csak egy vagy kettő ajánlkozik, hogy csatlakozzék az asztaltársasághoz, s ily kevés számú s ily apró méretű hívatlan vendég nem okozhat nagy gondot még ínség esetén sem: az étel csekély hulladékából is hamar megelégülnek. (Azért, ha lehet, ne egy tányérból együnk velük...) Feleségemmel a minap kinn ebédelünk a teraszon. A csontostányéron összegyűlt csirkecsontok felett hamarosan megjelenik egy darázs: az a jól ismert, sárga-fekete, keresztben csíkos potrohú, közönséges darázs. Halkan dongva- zümmögve, óvatosan, aprózó körökben közelíti meg a tányérkát a levegőből, jobbról is, balról is szemügyre veszi a zsákmányt, majd továbbra is vigyázva, de szemlátomást mohó étvággyal leszáll az egyik nyakcsigolyacsontra, szájszervével megragad rajta egy gyufafejnyi ott maradt kis húscafatot, eltökélt, célratörő mozdulatokkal lefejti a csontról, majd a szájába - kis híján azt írtam ide: a foga közé - szorítva félrehúzódik vele az asztalon (no, nem messzire, mindössze talán egy kis arasznyira), s a szemünk láttára mohón fogyasztani kezdi. Meg is eszi azonmód az egészet. S aztán elrepül. „Fehérjehiánya lehet valószínűleg", jegyzem 86
