Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold

zelebbi látogatása után csak órák telnek majd el, s máris razziázó rendőrökkel telik meg a falu, s csizmák dobogását hallhatja majd a templomtér kövezetén. Parancsszavakat is, sikoltozó nőket, üvöltő férfiakat, hogy aztán napokig ismét csend legyen a szétlopkodott faluban.

Ahogy a periszkóppal a szánkós embert nézte, talán a fények játéka, vagy a tükrökre rakódott piszok miatt, egy pillanatra különös jelenségnek lehetett szemtanúja. A négy fiatornyon nem keresztek, csupán fémgömbök voltak. Négy fémgömb, de ő ebből a szögből mindig csak egyet láthatott közülük, s most az az egy elmozdult, mintha rá akart volna telepedni egy zsebkendőnyi felhőre, s Frieder biztos volt abban, hogy nem a rosszulléteket megelőző feketeséget látja, hanem az az előbb még fényes gömb feketedett be, mint hajdan a hold, amikor barátjával, Villámló Farkassal, a nagyapáddal, az Igazak Útjára akartak térni.

Negyven év alatt, amit elbújva szülőháza padlásán töltött, csak néhányszor látta feketének, szomorúnak, pedig évente ott állt a ház fölött a telihold, néha éppen azon a ponton, ahol az egyik cserepet törött ablaküveg darabjával pótolták. Nem tudta az okát, arra gyanakodott, hogy a kéménytől lehet, talán szemetet, rossz rongyokat égethet ilyenkor Frabábi, attól lesz gyászfekete a hold.

Önámítás volt. Nem akart emlékezni a Jenyiszej melletti barakktábor kórházára, a karbolszagra, a csöndben haldoklókra, akiknek már arra sem maradt erejük, hogy legalább jajveszékeljenek.

Arra sem akart visszaemlékezni, valami belső gátlás miatt, hogy nemcsak gyermekkorában a kolostor romjainál tett fogadalma alatt látta, de egy szibériai fehér éjszakán, amikor június végén is fagyott, s az erdei málnaszemek zölden koppantak a rettentő hidegben, akkor azon a Szent Iván-éjszakán a vastag jégvirágon keresztül látta meg ismét fogadalma jelképét, a szomorú fekete holdat.

Friedernek visszatérő álma volt a padláson, hogy egy csupa húsvéti bárányból álló nyájon, mint valami vetett ágyon, fekszik, enyhe hullámzással viszik, s ő az eget bámulja, amelyen tükröződik ez a menet, s a bárányfelhők mozdulatlansága mögött olyan kék az ég, mintha tintával kenték volna be a fodrozódó fehérség között.

Fekszik ezen a bárányágyon és hallja, hogy valami mulatság lehet, s mert nem volt cigány a faluban, a bálokon a fúvószenekar szolgáltatta a zenét, vagy Teo Plötz harmonikázott, egy Poroszországból idekerült suszter. Almában mégis mindig a rezesbanda fújta a talpalávaló polkát, s a nehéz lépések döngését megszakítja időnként a kórusban kiáltott, az utolsó zenei frázist elnyomó „hoppsásá" moraja.

Férfiasán lépegetve, mintha nem is a bárányokon járna, dédapja jön szembe vele. Ünnepi csizmája lakkosán fénylő, dúsan hímzett ujjatlan templomi bundában van, csak a nagy ezüstgombok tartják nyakánál a lehullni kész, súlyos ruhadarabot, s kinyújtott kezében egy fehér galambot tart. Friedernek akarja adni, de mintha nem is őt szólítaná, csak valahogy hasonlít nevéhez az a szó. Talán azt suttogja, Friedhof, talán friedlos, hogy temető, békétlen... Aztán szokása szerint, mint ahogy valaha életében is kötőszó helyett használta, azt ismétli, hogy „allerdings", amely éppen úgy lehetett kérdés, „valóban?", mint helyeslés, „persze, persze" értelemben.

35