Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold

a vetítőgépet. Szinte megvakultunk a hótól fölerősödő fényben, s láttuk, hogy a színpadon mozgás van. Egy fiatal nő volt. Odaállt a fénynyaláb közepébe, s a tábor felé fordulva ledobta magáról a pufajkát. Teljesen meztelen volt, csak a lábán lévő nemezcsizma rontotta a látványt. Időnk sem volt rendesen megbámulni a nem várt ajándékot, ahogy terpeszbe állva mutatja, aztán végigsimítja ágyékát, mert a parancsnok, aki, ha csak tehette, prémes állatokra vadászott, s mindig vele volt a távcsöves mesterlövész puskája, egyetlenegy lövést adott le. Pontosan a nő ágyékát érte a golyó - mesélte apádnak, s később hiába kérdeztél rá az esetre, úgy tett, mintha nem emlékezne ilyesmire, s inkább a hetekig tartó vonatozás szörnyűségeit ecsetelte olyan élethűen, hogy érezni vélted az olajoshordóból rögtönzött dobkályha füstjét is.

A fehér falra fröccsenő vérről, a robbanógolyó ütötte hatalmas sebről soha többé nem esett szó a házban.

De Frieder már csak Frabábinak mesélhetett volna arról az évekig tartó nagy utazásról, amelyről láthatóan soha nem ért haza. Pedig nem is akarhatott olyan messzeségeket bejárni.

Nagyapád szerint nem voltak felfedezőfajták. Tőlük akár Amerika is megmaradhatott volna a tányér alakú föld szélén túl, ahonnan a nagy Semmibe szoktak lehullni a világtengerek csavargói. Szerették azt a földet, amit nyolcszáz esztendő alatt belaktak. Olyan elégedettek voltak tökéletesre épített várfalaikkal, templomukkal, a szőlősök karószuronyt szegező regimentjével, hogy nem is kívánkoztak utazgatni, eljutni máshova. Néhányan, még a Monarchia idején, jártak ugyan a fővárosban, de csak Frieder dédapja, az öreg Wächter kalandozott jóval távolibb vidékekig, amikor az első világháború előtt balti német kereskedőkhöz csapódva Konstantinápolyban járt, ahonnan a cukorrépán, palackozott borokon meggazdagodott falu asszonyainak valódi keleti selymeket hozott, s két nagy testű kutyát.- Csodájára jártak más falvakból is. Egy szukát és egy kant hozott. Azt mesélte, hogy az egyiket Isztambulban vette, a másikat Törökország balkáni részén, Ruméliában, s eleinte vigyázott arra, hogy moldvai csángó pásztorok borjú nagyságú vérebeivel keresztezze őket, hogy elkerülje a belterjességet. Az almokból válogatva elérte, hogy látszatra ötven év után is fajtisztának tűnjenek, s úgy hírlett, hogy még a szintén németül beszélő cipszerek is átjöttek a távoli Bukovinából a kölykökért, mert arrafelé kora tavasszal, ahogy a téli álom után kibújtak barlangjaikból, medvék tizedelték a nyájakat. Mi már az ivadékaikat, a sokadik, nagyon sokadik nemzedéket láthattuk, s apám valami könyvből azonosítva azt mondta, hogy ez az a kipusztultnak hitt fajta, a szelindek, amellyel valaha bölényre, medvére vadásztak Erdélyben is - mesélte nagyapád.

Nem volt elképzelése Friedernek a városokról, a villanyfákkal szegélyezett aszfaltos utcákról, s emeletes házat is csak egyszer látott hajdani szabad életében, sorozása előtt: a szomszéd mezőváros malmának magtárát, ahol inasiskolai éveit éppen elkezdte volna. Hiszen sorozása, a menetszázaddal a frontra indulása előtt szinte ki sem mozdulhatott a faluból. Csak kétféle világot ismert. Hajdani közösségét, a szász falut s a családját. Másokról nem tudott szinte semmit.

Egyre gyakrabban gondolva a fogolytáborra a padlás borús-égbolt szürkületében, fölfedezte, hogy életében először ott érezhette igazán jól magát. Az SS belső

18