Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold
Abban reménykedett az öregebbik Frau Knopp, Frieder nagyanyja, hogy agglegény unokatestvérével össze tudja boronálni valahogy, a tört orrú Fiannes Gottschlinggal, mert gyűlölte a Brandschokat, márpedig úgy nézett ki a dolog, hogy a szokásjog szerint, Fiannes földjei, a legjobbnak tartott szőlős, s az egyetlen tagból álló többholdas szántó és kaszáló visszaszáll a felfuvalkodott Brandsch- féle pereputtyra, amennyiben Hannes Gottschling örökös nélkül halna meg. Es Frau Knopp előrelátó öregasszony volt, nagyon is előrelátó, hiszen Hannes még csak a harmincas éveinek végén járt, ahogy mondta: „fél lábbal tipegve a negyvenhez", s beteg sem volt, veleszületett hibája sem volt. Csak az orra, az arca. Egyedül csak az orra, az arca, s természetesen a beszéde is hibázott, de az nagyon. De arról a kinézetről egyedül csak ő tehetett. Bikaerős ember volt, s mindig, mindenkivel mindenben fogadni akart, s szétlapított orrát, cakkosra faragott ajkát, az egész eltorzított arcát is annak köszönhette, hogy fogadott Martin Försterrel, hogy hanyatt fekve, az új kovácsüllőt, ami még nem volt befogatva a tőkébe, ha ráteszik egy vánkosra, s úgy a homlokára, derékból megemelkedve, anélkül, hogy hozzáérne kézzel, áthajítja egy fejbólintással a lábfején. Könnyedén vette fel a közel másfél mázsás vasat, a feje fölé is emelte, bizonygatva, hogy nem nagy dolog. Förster alapos ember volt, előbb lemérte a földön fekvőt a homlokától a lábfejéig, aztán fejét csóválva azt mondta, hogy fogadjon az, aki heréltet akar látni.- De még a töködig sem biccented el, te istenmarhája - mondta és kiköpött, amit Hannes a megvetés jelének vélt, s anélkül, hogy bármibe is fogadtak volna, hanyatt vágta magát, a lajbijából vánkost csavart a homlokára, s a feje fölé akarta emelni az üllőt.- Azt csak egy ilyen pogácsahuszár képzeli - mondta ki Förster gúnynevét, s emelte volna a homlokára az üllőt. Vér fröcskölt szerteszét, ahogy az arcára esett az iszonyatos súly, betörte az orrcsontját, felső állkapcsát, s amikor leemelték róla, vért köhögve köpködte ki a fogait. Olyan torz lett az arca, hogy felépülése után nem mertek szembenézni vele az emberek. Az alsó álla emelkedett ki a két fül közötti hegesedett masszából, s a beszédét senki sem értette. Hörgés, nyáladzó loccsanások hallatszottak, ha mondani akart valamit. Frabábit az öregebbik frau Knopp ennek az embernek szánta volna, de Frieder apja egyetlen mondattal helyre tette a dolgot.- Kedves anyám, jól tudja, hogy Hannest már régen kitiltottam innen, hát most meg Biának tiltom meg, hogy kitegye a lábát a házból, aztán csak tessék boronál- gatni azt a házasságot a zárt kapun keresztül. A nincstelen és mindent felélni akaró idegen ajkú házfoglalók minderről semmit sem sejthettek. Bia, Frábia, Frabábi. Őt sem láthattad soha, mégsem idegenebb számodra Friedernél, s ezt nem csak nagyapád szavainak életet adó ereje teszi, hanem az a tény, hogy a telepesek elbeszélésében, már azéban a néhány emberében, aki román tolmácsodon keresztül szóba állt veled a hajdani szász faluban, mint valami történelem előtti lény, de inkább eredetmondai ősanya jelent meg. Otthon, a házban és az udvaron, vásá11
