Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold
Nem nézett a szemedbe ilyenkor, s talán beszédnek sem lehetett nevezni azt a dörmögő pusmogást, amelyben szinte nem is esett szó másról, mint azokról az esztendőkről, amelyeket a második világháború előtt és alatt az észak-erdélyi faluban töltött, bár ez a helymeghatározás így nem egészen pontos. Valójában szó sem volt a folyó kiszélesedő árterén emberi településről. Az állomás még csak térképen létezett, ahová dédapádat a bécsi döntés után helyezték, amikor Hitler és Mussolini jóvoltából Erdély északi része ismét magyar fennhatóság alá került, s a kinevezett személyzet dolga a félévnyi barakklét alatt abból állt, hogy a majdani nyomvonal mellé fölállított távíróvezeték segítségével, a vasúti pálya építésének ideje alatt, napi jelentéseket küldjön a munkálatokról. Falu sem volt a közvetlen szomszédságban, csak a fémtestű komp jelezte, hogy valahol lenniük kell településeknek is. A folyó katlanszerű szorosát harántvölgyek kísérték, s az egyikben, jól elbújva a kandi tekintetek elől, egy szakadékos partokkal, a domboldalakat csipkéző teraszaival, s a községet körülvevő szántók és rétek lapályos kaszálóival tarkított medence alján húzódott meg a szász község, Frieder Knopp faluja. Zsáktelepülés volt, s az egyetlen kövezet nélküli útja éppen ahhoz a láncos komphoz vezetett, aminek helyére az új vasúti híd került a tervek szerint. Arra a rétre pedig, ahol a környék falvai a tavaszi nagy baromvásárokat szokták tartani, fűtőházat, mozdonyforgatót építettek. Előbb csak kubikusok, vasúti krampácsolók serénykedtek, de aztán a befejezéshez már civil ruhás, kabátjukon sárga hatágú csillagot viselő embereket is hoztak, akik többnyire gyenge fizikumú értelmiségiek voltak, s nem nagyon pótolták a frontra vezényelt vasúti pályamunkásokat. Dédapád erdélyi volt, egészen pontosan a Székelyföldön született, de az első világháború után, amelyet főhadnagyként fejezett be, nem tért haza a románok által elfoglalt szülőföldjére. Az osztrák határ mellett telepedett le, s mert a megcsonkított országban százezrek kényszerültek az új határok túloldaláról menekülve évekig vagonokban lakni, ő jogászdiplomáját s egy székelyföldi kisváros közigazgatásában főjegyzőként szerzett tapasztalatait föladva, egy tiszttársa segítségével, a vasútnál helyezkedett el. Végigjárva a szamárlétrát: fékezést, váltókezelést, tolatásvezetést, forgalmis- taságot, s már állomásfőnöki vizsgát is tett a nyugati végeken, amikor 1940-ben, az országgyarapítás napjaiban, saját kérésére került az akkor még csak térképen létező állomásra. A sebtében tervezett vasútvonal tette megközelíthetővé, az új határ által szétszabdalt erdélyi hálózat miatt, az összeköttetés nélkül maradt Székelyföldet az anyaországgal. Nagyapád szerint a kátránnyal telített talpfák szaga olyan függőséget alakított ki dédapádnál, hogy nem fogadta el a sokkal magasabb fizetéssel járó kereskedelmi tanácsosi állást, s az üzletigazgatósági iroda helyett választotta azt a félig nomád életet. Suvadásos mezőségi dombok között jelölték ki a majdani állomás helyét. A legközelebbi település, órányi járásra, a német nevű zsákfalu volt Frieder faluja. A szászok lakta nagyközség láthatatlan volt a vasútról, elbújt a szőlőhegyekkel, erdőkkel kerített katlanban. Úgy elrejtőzött a világ elől, hogy sejteni sem 4
