Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold
Vári Attila Szomorú hold Vonatozol. Már késő délután van, de még elég világosság ahhoz, hogy beleolvashass jegyzeteidbe. A szász falvak látványa nem köt le, ódon és elhagyatott valamennyi, szinte semmit sem változtak nagyapád ifjúsága óta, a hetven év alatt, s így, az ő meséi miatt, nem nehéz elképzelni azt, ahogy az erdélyi szászok élhettek valaha. Értük, a szászok miatt vállaltad ezt az utat, de főképpen nagyapád emléke, végtelenített történetei is kényszerítenek. Nagyapád úgy óvta kamaszkori barátja, Frieder Knopp emlékét, ahogy csak féltett titkait, mások számára értéktelen, s mégis dugdosott emléktárgyait szokta őrizgetni az ember. Talán másnak soha, csak neked mesélt róla, szabatosan és szabadosán, abban reménykedhetett (négyéves lehettél, amikor elkezdte azt a hosszú monológot), hogy egyetlen szót sem érthetsz azokból a hihetetlen eseményekből, amelyeket együtt éltek át valaha, s így, az indián-vérszerződéssel is megerősített barátságuk történéseit amolyan vénemberes hangos gondolkodásnak tekinted majd. Frieder Knopp csaknem negyven évig élt, állampolgárság nélküli senkiként, szökevényként, önkéntes rabként, szülőháza padlásán, de ezekről a háború utáni esztendőkről nem mesélhetett neked nagyapád. Csupán halála előtt néhány héttel hallhatott arról az esetről, ami a messzi erdélyi Szászföldön történt. Ez pontosan azokban a napokban lehetett, amikor a halálra készülve nem volt már arra sem ereje, hogy kikeljen az ágyból, de megesketett, hogy utánajársz a történetnek. A nap java részét átaludta, s mintha semmi más nem történt volna élete nyolcvan esztendeje alatt, ha ébren volt, akkor is közös gyermekkorukra emlékezett folytonosan. Azokra az évekre, amikor valahol messze már folyt a második világháború, de őket, azokban a kezdeti években, elkerülte a világméretű felfordulás, aminek éppen csak a szele érte el az általa a béke szigeteként fölmagasztalt erdélyi szász falut. Érkeztek ugyan haza néha frontharcos szabadságos katonák a faluba, olykor egy-egy sebesült is, de történeteikből hiányzott az igazság. Hősiességükről, rettenthetetlenségükről meséltek a kocsma közönségének. Nagyapád is úgy tett, mintha nem élte volna át besorozott leventeként a fejvesztett meneküléssel fölérő visszavonulást. Neki csak egyetlen történet volt az a négy esztendő, s abba a négy évbe zsugorított történelembe csak ketten fértek el: Frieder és O, O és Frieder. 3
