Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT SCHÉNER MIHÁLY - Dobos Marianne: Interjúk Schéner Mihállyal : Mennyből az angyal a földön és az égben
körülöttünk. Sejtettük, hogy ők is szökésben vannak, de bizalmatlanok voltunk egymással, ők nem tudták, hogy mi kik vagyunk, milyen szándékunk van, és mi sem tudtuk az utolsó pillanatig, hogy ők miért is vannak ott. Csak akkor bizonyosodtunk meg, hogy szökésben voltak, amikor katonaruhájuk miatt a szemünk láttára fogságba estek. Megdöbbentő, hogy a civil ruha őket is megmenthette volna, így azonban a szovjet katonák elvitték őket. Milyen előrelátó voltam, milyen jó, hogy az én katonaruhám ezalatt a pince valamelyik zugában eldugva hevert. Január 13-án, dél tájban másfajta hangokat kezdtünk hallani. Ez a különös, ázsiai-keleti hangzás teljesen idegen volt a fülünknek. Nem is a szavakból értettük meg, hanem a hangok erősségéből és a másfajta artikulációból, hogy az Epreskertben már szovjet katonák járnak. Sokáig nem mertük kidugni a fejünket. Féltünk. Mindentől féltünk. Nem tudtuk, mi lesz a jövő, mit fognak velünk csinálni. Már maga az, hogy vagy tízen ott vagyunk, gyanússá tehetett bennünket a szemükben. Az volt végül is a szerencsénk, hogy iskola- épületben bújtunk meg. Az Epreskert művésziskola volt, úgy mondtuk, és ők is így tekintettek bennünket, mint ennek az iskolának a menekült növendékeit. Ezt elfogadták, és ez számunkra az életet jelenthette. Persze ebből nem következett az, hogy most már abszolút biztonságban maradtunk. Nem vittek el mint foglyokat, de igénybe vettek bennünket már az első óráktól. Kivezényeltek a Szondi utcába, és nekünk kellett a harcok közepette előretolni a tarackágyúkat a Duna felé. A Hősök terétől jöttek, és a Duna felé tartottak. A nagy ágyúzajban, füstben és a golyóhullásban szerencsére életben maradtunk.- Akkor nem unatkoztatok.- Mivel ennivaló alig akadt, amink maradt, az is inkább száraz holmi volt, csak ki kellett mennünk élelemért, és bizony elmentünk messzire is a városba, elkóboroltunk, hogy guberáljunk és találjunk valami ehetőt. Mentünk a szovjet katonákkal, ahogy haladtak előre, mentünk a nyomukban, és ahol találtunk élelmet, mert voltak a Gestapónak, a németeknek is raktáraik, meg egyéb raktárak is voltak, amiket közben természetesen felnyitottak, vagy feltörtek, és ezeknek az elhullajtott részeit megtaláltuk és nagyon boldogok voltunk, hogy a lóganéj között például mazsolát találtunk. Mindjárt össze is szedtük - mármint a mazsolát -, és ez bizony különleges csemegének számított. Közben egy nyomasztó élménytől is megszabadultunk. Ez még karácsony előtt történt. Egy gebe lovat hozott valaki az Epreskertbe, és mi elhatároztuk, hogy megöljük és föl- trancsírozzuk. Méghozzá olyan formában képzeltük el, hogy gránáttal fogjuk a lovat felrobbantani. Kaptunk ugyanis, lehet, hogy valami munkásmozgalmi, vagy valamilyen más ellenállási összeköttetés folytán, sohasem tudtam meg, honnan - gránátokat, hogyha ránk törnek a németek, vagy akár a magyar csendőrök, akkor használjuk azokat. Szerencsére nem került erre sor, és hála istennek, nem került sor arra sem, hogy ezt a szegény párát megöljük. Valami rettenetes volt már ennek a gondolata is, szörnyű éjszakát okozott nekünk, hogy majd reggel gránátokkal kell megölnünk. De akkorra szerencsére elvitte a gazdája, így hát remélem a ló is életben maradt, mi is megmenekültünk az equicidium végrehajtásától. Január 13-án végül is elérkezett a mennyből az angyal számunkra is. A szabadulás üdvössége. Az ember élete felett mindig ott leselkedik a halál is. Az életre-ség és a halálra- ság - ez a kettős arca az életnek. Titokban, az idő rejtettségében ott van fölöttünk mindig és minden pillanatban az élet és a halál. Azt hiszem, hogy az életben mindenhez kell egyfajta kegyelem, ezért is mondtam a történet kezdetén, hogy az Úr jó útra vezetett. Kellenek - úgy érzem - jó ösztönök, és mint aki azóta több évtizedet megéltem mint művész, elmondhatom, hogy a tiszta és a jó, el nem tompult érzékelés rendkívül sokat jelent az életben. 73
