Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT SCHÉNER MIHÁLY - Dobos Marianne: Interjúk Schéner Mihállyal : Mennyből az angyal a földön és az égben
vitaminhiánytól. Végül is egyre nehezebb lett élelmet találni. A vélt remény hogy felszabadulunk, egyre elnehezedett bennünk, mert nagyon lassan történt minden. Már közeledett a karácsony, amikor a Városligetben hallottuk a megafonokon a szovjetek hangját, a katonákhoz beszéltek, hogy tegyék le a fegyvert. De hát jó idő eltelt még ezután is, amíg közelebb értek. A karácsonyt úgy értük meg, mint a trogloditák, a barlanglakok, akiknek alagútjaik egész városkiterjedésűek lehetettek, ők valaha szintén az ellenség elől menekültek.- Utalt valami az ünnepre ebben a környezetben?- Alig pislákolt valamiféle gyertyafény, vagy talán inkább valamilyen viasztáblák fénye, melyeket valahonnan összeszereztünk. A nagy viasztáblákba rongyokat tömtünk, ezek világítottak be mindent és pislákoltak az omlatag falakat itt-ott megropogtatva. Egy kicsit olyan volt ez a fény, meg az arcunk látványa is, mint Rembrandt gyönyörűséges képei, hiszen ő maga legszebb képeit - például az önarcképeit - gyertyafénynél festette. Azért olyan lényegretörők, mert csak a közeli részeket világította meg a gyertya, míg aztán a nagyobb részt beborították a félárnyékok, és ahogy a fény egyre szűnt, végül megszűnt, a sötétség megette a fényeket, ott tulajdonképpen teljes sötétségbe borult a kép. De hát ezek a rembrandti fények-félárnyékok ebben a félelmetes, nyomorult, szinte katakombavilágban tulajdonképpen minket mégis valami művészi élménnyel vigasztaltak.- Vágtatok valamilyen fenyőgallyat?- Nem, nem! Ilyen sötét, vigasztalan és fenyő nélküli karácsonyom azóta sem volt. Bár az Epreskertben - úgy tudom - voltak tiszafák is. De hát olyan rettenetes volt már a bombázás, és annyira félelmetes volt egyáltalán kimenni, és az egész kert olyan volt körülöttünk, mint egy csatatér. Igazában véve nem is ismertünk rá, noha annyira ismertük, hiszen minden napunkat ott töltöttük korábban nagy szeretettel. Ismertem a fákat egyenként, már elsőéves koromban megfestettem a kert jobb oldalán lévő kis akácfákat, amikor májusban virágozni kezdtek. Ezekből ekkorra nem maradt már semmi. Később aztán stráfkocsival halottakat hoztak, és itt temették el őket.- Karácsony után, vagy mikor?- Ez állandóan így ment. Néha kikukkantottunk, de ekkor már nagyon nem is mertünk kimenni. Egyre hevesebbé váltak a harcok, és éreztük, hogy egyre közelebb vannak az oroszok. Ezt az aknák becsapódásaiból érzékeltük, meg abból is, hogy egyre kevesebb volt az ellenállás és a viszontválaszolás, mígnem a végén a németek kivonták magukat, már csak néhány katona védett egy-egy utcatömböt, majd a boforc ágyúik is eltűntek.- Milyen társaság gyűlt össze az Epreskertben?- Mint személyek, meg tudtunk lenni egymással. Egyre szaporodtunk, különböző fajta embereket hozott össze a véletlen és a sors az idő folyamán. Ideiglenesen, átmeneti időre kerültünk egymás közelébe. Volt ott egy kis zsidó lány, Ercsinek hívták, sohasem tudtam a rendes nevét, és azt sem tudom - sajnos -, hogy mi lett vele. Az tény, hogy ő is velünk együtt szabadult. Volt ott két fiatalember is, az egyik ennek az Ercsinek udvarolt, Kanyó Tamásnak hívták - azóta sem láttam őket, nem tudom, mi lett velük. Volt még egy zsidó fiú is, azt hiszem, Brenner István, vele később találkoztam, zöldséget árult a piacon. Azonkívül volt még egy szobrász, Tóth István, Bori mester tanársegédje, kis mokány újvidéki fiatalember, szerbül is tudott. Volt még egy nála idősebb szobrász a feleségével, ő később jött oda hozzánk, Dankó János. Aztán később, ahogy a front változott és vonultak vissza a magyar katonák, egy őrvezető meg egy tizedes napok óta ott ténfergett, jött-ment 72
