Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Tarján Tamás: Az átutazó (Weöres Sándor 100)

két sort mégis emeljünk ki belőle: „Egy perc? vagy ezer év? rég elaléltam én. / Talpunk iszaphoz ért a víz túlsó felén."

Az „át" nem az ideiglenes „itt" fájdalmas-szép átmenetiségében - tehát például nem a Kosztolányi-féle „vendéglét" értelmében - jelenik meg a Weöres- életműben. S paradox módon nem is elsősorban az átutazó - a lírai alany - utazza át a számára rendelt valóságos és virtuális teret, időt. Nem ő utazik át az életén, az életen, hanem a mindösszesen életnek nevezett hatalmas jelenségcsoport, a teremtésből épp őrá szabott, neki rendelt gomolygó konglomerátum „utazik át" az ő személyén. Sok egyéb szöveghely mellett legmonumentálisabb verseinek egyike, a Nocturnum (1963) az unt öntestbe zártság elleni keserű, káromló lázadást a gyűlölt állapot értelmező ellenkezőjébe fojtja: „...én a hús-kapcsokba róttan / szorongok mint egy koporsóban. / Míg él s lót-fut, halott vagyok, / s ha ő nincs, megszabadulok, / vissza, az Isten szerelmébe, / nem vagyok semminek része, / önmagommal nem osztozom / testi vagy lelki koncokon, / vagyok a gát-nélküli bőség, / az észrevétlen lehetőség / aki mindent magába-fogva / teljes kincsét szünetlen osztja". Összecseng ezzel többek közt a Hazaszálló (1935 - Weöres a maga válogatta topkötetében, az 1974-es 111 versben ugyanazon ciklusba, a 10 szubjektív vers ciklusába helyezte a Nocturnummal): a „nincs külön lény, csak áram" eszméje logikailag nem mindig könnyen követhető, de szépségével meggyőző módon, egy lírai képzet igazában, az áram(lás)ban egyesíti az (át)utazót és a benne végbemenő (át)utazást.

Ha Weöres Sándor tehetségének és munkásságának nem fogalmi, hanem képszerű megközelítésével próbálkoznak az elemzők, ugyancsak gyakran formálódnak ki a Weöres vershősére, az (át)utazóra, a mindig úton levőre - az útra magára - ráérthető, szimbolizáló, a mitikus-misztikus töltettel is kacérkodó interpretációk. A legegyedibb gondolattal Nádasdy Ádám hozakodott elő a Parnasszus költészeti folyóirat Redivivus - Weöres Sándor című egységet is közlő számában (2007 tél; Marno Jánost is innen idéztük). A mindennapok és a mindenség egymásba nyíló, ide-oda nyitott-csukott ajtóit vizionálva konstruált Nádasdy bonyolult, kilökésektől, kilökődésektől sebzett értelmezői díszletet, majd ezzel folytatta: „Sose láttam személyesen Weörest. [...] Sose láttam, de képek alapján tisztán él bennem: ufó volt, ez nem kétséges. Ki-be járt a fent említett ajtókon, amiket mi, a többség, csak véletlenül vagy kényszerűségből nyitunk ki, és ha kinyitjuk is, visszahőkölve a lehető leggyorsabban becsukjuk. Ó hátulról is ismert mindent, az értelem, a gyerekkor, a nyelv határait. [...] Az ufó nem retteg, mert az ufó nem lakik sehol. Mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. Az ufó nem lök ki, csak megmutat. Talán nem is akar mutatni (talán nem is törődik a létezésünkkel), csak nyitogat, ahogy ki-be jár, és mi belesünk mellette."

Átutazó? „Ufó", nem kétséges? Az „azonosítatlan repülő tárgy" és a „földönkívüli lény" kifejezésekben rejlő összes bizarr, jelképes jelentéstartalommal?

Kenyeres Zoltán, Weöres Sándor legjobb mai értője, a költő 1944-es Medúzakötetének irányait, irányultságait is követve a medúza, medúzalebegés hasonlattal - „átutazás, átlebegés hasonlattal" - él a Weöres hetvenedik születésnapjának esztendejében, 1983-ban kiadott A lélek fényűzése című tanulmánykötete lapjain. Nem a magasból, a világegyetem felől közelíti fogalmilag is behatárolt, analizált tárgyát - az oeuvre-öt, illetve egy szegmensét -: nála a mélyből, a tengerből

52