Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Tarján Tamás: Az átutazó (Weöres Sándor 100)

angol tört rájuk, és az ágyuk alatt kutatnak. Az istenért, azonnal tegyek valamit! Mire papucsban, pizsamában, rohanva odaértem, a betolakodók elmentek. [...] Weöres Sándor kisebb volt még önmagánál is, és hangtalanul mozgott az ajka. [...] Csak reggel tudtam kinyomozni, mi történt. Skóciai és walesi távollétükben a szálloda tévedésből kiadta a szobájukat egy ír sportcsapat tagjainak, akik tökrészegen valamilyen táskát kerestek Weöresök ágya alatt, de nem találtak. Ki tudja, talán kábítószer vagy whisky lehetett benne, gondoltuk."

Weöres maga gazdagon kamatoztatta nemegyszer furcsára sikeredett utazásainak tapasztalatait, tudáshozadékait. Nem elsősorban úti verseiben. Élménykörei általánosságban bővültek, tágultak. Nem egy-egy út valósága ülepedett szemhatárára: az utazás mint létmetafora, transzcendálható tartalom hatott rá. Utazás híján is utazott. Egyhelyben is. A maga utazásait és nem utazásait belevitte a megalkotott utazás szövegekbe. Költészete felől drámaköltészete irányába fordulva argumentumokért: A holdbéli csónakos (1941) vérbeli - és űrbéli - utaztató színmű, regényes-poétikus utazási dráma. Az utazás, hányódás pikareszk tarkasága uralja utolsó színpadi művét, a Kétfejű fenevadat (1968), s az utazás-vonalat, -vonulatot további öt színdarabjában is felfejthetnénk. Az utazás, utaztatás meghatározó mozgatója a Psyché (1972) című versregénynek. Főleg abban a fejezetben, amely az alább mindjárt idézendő kóválygás visszafogottabb előzményeként a bolyongás kifejezést hozza összefüggésbe a Weöres lírai-női alteregójaként is értelmezhető Psychével, vagyis a kitalált költőnő Lónyay Erzsébettel: Bolyongás évei 1813-1816.

A Weöres Sándor életéhez és művéhez, szellemiségéhez és bölcseletéhez hozzárendelhető szó nem az utazás, hanem az átutazás. A tevékeny pozíció helyett a szemlélődő pozíció. E megállapítás finoman rétegezett kibontásai régtől fogva ismeretesek a Weöres-szakirodalomban, s maga a költő is gyakorta vallott róla, a térbeli dimenziót jobbára az időbeli utazás dimenziójával váltva fel. Egy kicsiny, alkalmi és helyi vers, a kecskeméti vers meghittsége, otthonossága - és az „átutazó" önminősítés pontossága - kapcsán mégis új színeket kaphat e képlékeny, mozgó szituáció, az útonlét helyzete, mely a lírai én megértett, elfogadott örökösvágyódó keresésének, belátott és meghaladt otthontalanságának az esztétikumban ad értelmet. A sokszor idézett - Bata Imrének szóló ajánlással útjára bocsátott - Toccata (1969) így fejeződik be: „Amikor még / ember se volt, / páfrány-bokor /fólém hajolt, II apónak hívott / a bokor. / Mikor születtem? / semmikor. H Két jó marék port / könnyedén / a teremtésből / hoztam én; H kóválygó senki, / a nevem / Majtréja, Ámor, / Szerelem, H ős-kezdet óta / itt vagyok, I de a lepkével / meghalok." Bizonyos értelemben a költőnek Károlyi Amy által megfogalmazott tömör partecédulája is ezzel enyhítette a gyászt: „Weöres Sándor / hazatért. I Engedjük el Isten nevében."

Az át- igekötő kitüntetetten fontos versképző elem Weöresnél. Verseimben, verskezdésben is előfordul hatszor. Át a vizen (1958) című, folklorikus koloritú balladáját bármely citátum kiragadása szegényíti, s a „vezess haza" gondolat átkelésdrámája itt nem is az egyes szám első személy sorskérdése csupán. A két part, az innen és a túl közötti út a közös utazás, a titokzatos, halálos szerelem kegyetlen apoteózisa, egyszerre hétköznapi és elvont erkölcsi próbatétel is,

51