Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Ócsai Éva: Az Orbis pictus 100 verse
az a vers köthető, amelyet Weöres Sándor az édesanyja emlékére kezdett el írni 1950-ben Mária mennybemenetele címmel.47 Ez a vers A hallgatás tornya című soraiban jelent meg közvetlenül az Orbis pictus előtt. A 82. vers (Útközben) elégikus hangú soraiban az én a testi érzékelés ellentéteibe sűríti az életút testi és lelki megpróbáltatásait, a 83. versben (A közelgő halál) az ismét megszólaló én a felhőkkel határolt tér dimenzióiban egy árny képeként jeleníti meg a halál elvont alakját. A 84. versben (Forduló) az én az életet árnyak gyűjtögetéseként írja le, ennek pedig Platón barlanghasonlata a pretextusa, amelyben az árnyak olyan érzékelhető létezők (valójában nem létezők), amelyekkel az ideák valódi létezése áll szemben.48 A vers azt a fordulatot jeleníti meg a képekkel, amikor a mitikus időben gondolkodó én felismeri az ideák jelentőségét az árnyakkal szemben: „Ezer évig árnnyal tömtem a zsákot, / hogy tótükörtől hegyfodrot vegyek. / Már csak egy pintyláb árnyéka hiányzott, I s az egészet kiöntöttem. Minek?"49 A 85. vers (Átkelés) az élet bogáncs-rétjét elhagyó, a halál hídján átszamaragoló én beavatási rítusa, a 86. vers (Eulenspiegel a sírban) egy halott megszemélyesítése (prosopopeia), mégpedig Till Eulenspiegelé, akinek történeteit Hamvas Béla a 100 legfontosabb könyv közé sorolta 1945-ben, elsősorban csínyeit és tréfáit kiemelve.50 Weöres versében Eulenspiegel a beszélő, aki ironikusan megszólítja a meghatározatlan „te" személyét, és a testi bajok halálban való végleges feloldódásával vigasztalja, a 71. (A test című) vershez hasonlóan. A 87. vers (A meg sem született) zárja a halálról szóló versek sorát, és ebben egy üveg formaiinban lévő magzat a megszólított, akit a fenséges isten-arc metafora jellemez; ő azok közé a jelenségek közé sorolható, amelyeket a 10. vers létre nem kelt létezőkként ábrázolt. A tíz verset lezáró 88-90. vers (A múlt naplója) három variációban fogalmazza meg azt, hogy a múlt nem változtatható meg. Az utolsó tíz - kevésbé sikerült - vers közül az első (A jövő) ellentétben áll a múlt verseivel, és az „f" hangok alliterációja a hangok szintjén teremt kapcsolatot a szavak között, míg az ív-tükör metaforája képpé alakítja a holnap és a ma érintkezését. A 92. vers (Vetített tünemények) a film vetítését állítja párhuzamba az életfolyammal, és a tanító hangú én megszólítja a fényben felriadó vagy felocsúdó te személyét - a Forduló című vershez hasonlóan -, aki e reflektív versben főszereplőként és nézőként van jelen egyszerre. A létezésre reflektál a 93. vers (A nem-hervadó kert), amely a múlandósággal az örök ifjúságot állítja ellentétbe, 94. vers (A forrás) pedig a szerelem és a számok teljességét és folytonosságát tematizálja. Tematikusán egymásba fonódik a következő három vers (Prae- existentia, Existentia és Post-existentia), amelyek a negyedik versben definiált változó és változatlan létezés, valamint a halál és a szerelem képeivel élnek. Az utolsó három versben (Búcsúzó) a beszélő én - ismét A teljesség felé című prózakötethez 47 Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1983. 48 Platón: Az állam (Ford.: Jánosy István). Budapest, Gondolat Kiadó 1989. 264-268. 49 Egybegyűjtött írások 2., 205. 50 Hamvas Béla: A száz könyv. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1945. http://www.hamvasbela.hu/olvasmanyok/aszazkonyv.html (letöltve: 2012. december 18.) 29
