Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - Dávid Gyula: Az Erdélyi Helikon a negyvenes években
Kik ezek az emberek, akiket mi nem ösmerünk - kérdeztük a Sorsot -, és mit akarnak ezek itt? — Utasok, mint ti - felelte a Sors -, de fürgébbek és előbbre látók, mert okosabbak, mint ti. /.../ Aztán hallottuk, hogy a szekér az állomás elé robogott. A kijáró ajtó megnyílott, s a Sors beszállásra szólította az utasokat. Taszigálva, egymást kíméletlenül taposva, tolongott most kifelé mindenki és nyomakodott a szekér felé. S azok az utasok jutottak fel elsőül a szekérbe, akiket mi nem láttunk azelőtt magunk között. A főülést a katona foglalta el, melléje ült a hivatalnok. Azután felült a bíró, az ügyvéd, a tanár, a mérnök, az orvos. Kicsit szűkén, de jutott hely a kereskedőnek és az iparosnak is, a papnak és parasztnak, meg a munkásnak is. A bakra pedig a politikus kapaszkodott, és kezébe vette a gyeplőt meg az ostort. A Sors indulást parancsolt már, amikor még egy ember állott a szekér mellé és fel akart szállni. De az utasok mérgesen kiáltottak reá: — Nincsen hely. Igyekeztél volna jobban. /.../ A szekér elrobogott. Az ember pedig, aki lemaradt a szekérről körülpillantott, és szeme körös-körül az égen tornyosuló fellegeket látott, a füle zivatarnak mennydörgését hallotta meg, és tudta, hogy az első kanyarodénál sokfelé ágazik az út. És hamarosan éccaka lesz. — Mit fogsz csinálni? - érdezte tőle a Sors. — Utánuk kell mennem — válaszolta az ember -, mert ha bajba kerülnek, nekem kell rajtuk segítenem, és ha utat vesztenek, nekem kell azt megtalálnom. És sietve indult el a szekér nyomában, gyalogosan a költő." (1940/10. 624—625.) Hasonló fenntartás jut kifejezésre Tamási Áron esszéjében is (Gondolatok hazatérés idején. 1940/10. 628-634), amelyben ilyeneket olvasunk: „Megvallom, nekünk a kezdet szerfölött nehéz. A nemzeti fegyelem, a lelkiismeret és a felelősség összhangjából kell tartalmat és formát alakítanunk, hogy új feladatunkat jól kezdhessük s még jobban betölthessük. Egy kicsit meggondolt és nehézkes emberek vagyunk, mert egy dologban lehetőleg csak egyszer szeretünk határozni. S bizony a sok szeretet között, mely szóból és írásból felénk árad, egyszer- kétszer megérdemelnék a »makacs« jelzőt is, hiszen nap nap után mondunk le olyan gyönyörű képekről, amelyeket lelkesedve festenek rólunk. Nem a kedvezőt, hanem az igazat szeretjük. S mi az igaz? Igaz például, hogy létezik egy úgynevezett erdélyi magyar szellem, melynek utánzatai rendkívül népszerűek. Mi azonban a valódit inkább ajánljuk, mert abban az erkölcs formáló és célravezető erejét törvényszerűnek tartjuk, s egyben úgy gondoljuk, hogy ez a hitünk nagy nemzeti erő lehet ma, amikor egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni. Erős tulajdonsága még ennek a szellemiségnek a szociális igazság teremtőereje is, nemkülönben a küzdelme a rendszerért, melyben egyfelől a világ s másfelől a nemzet egységben jelenik meg." Ezután felidézi a huszonkét esztendős kisebbségi időt, amelynek két hősét nevezi meg: a szellemi embert és a népet: a falusi magyar népet, a huszonkét esztendő igazságai között pedig az osztályfalak „megkorhadását": külön is utalva az erdélyi mágnásra, aki „gondot és munkát vállalt", s a munkásra, akiben „kitisztult a magyar öntudat". így néz ki, szerinte, „a lelkileg megújult egységes társadalom, s ez mind nemzeti érték. Ország dolga most már, hogy mi történik vele." A toll embereiről pedig ezt mondja: „íróban alkusz, aki csak az időszerűt tanítja, s ártatlan álmodozó, aki az időtlent." „Az ő sorsa nehéz és veszedelmes. Minden időkben nehéz és veszedelmes volt, s hát még manapság, amikor az is megzavarodik, és megzavartatik, aki nem csinál semmit.” 64
