Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - Ócsai Éva: Az Orbis pictus 100 verse
ja a verset és a ciklust, ugyanis a magyar irodalomban először ott szerepelt e két szó rímként és költői képként („Világ világa, / virágnak virága"27). A második vers (A csoda és nézője) Weöres Sándor ars poeticáját (az alanyi költészet és az egyéniségre fókuszáló szemlélet elutasítását) fejezi ki - az állatmesékhez hasonlóan - egy ugráló és brekegő béka szatirikus képében, amely belső monológjában saját egyéniségét, látomását és lángelméjét szólítja meg és méltatja az elsuhanó égi lovasokat látva. A megszólítás alakzatával önmagát énként határozza meg, a látványra úgy utal, mint „te", és ezáltal saját énjét alkotja meg.28 E versben ellentétben állnak az égi és a földi jelenségek, mint ahogy ellentétben állnak a harmadik vers (A tünemények tengere) egymást kiegészítő jelenségeinek örvénylő képei: a víz és a levegő, a nappal és az éjszaka, az élet és a halál. A vers énkoncepciója többes szám első személyben fejeződik ki, a beszélő az emberiség nevében szól a tünemények forgatagáról és örvényéről, amely „nem köt meg minket, se élve, se holtan". Ezeknek az allegorikus soroknak az értelmezéséhez A teljesség felé című prózakötet adhat támpontot, amelynek Ki vagy te? című részletében az én puszta „tünemény", „ideiglenes kötöttség", „nem-én", és azonos a határtalan teljességgel.29 Ebben a versben is szerepelnek azok az elemek, amelyeket Comenius könyve az elemi ismeretek között ábrázolja. A negyedik, elbeszélő hangú, egyes szám harmadik személyben elmondott versben (A változás temploma) egy templom képén keresztül szintén megjelenik az ég és a föld ellentéte, valamint az őselemek egy része. A mozgalmas vers címében lévő szó, a változás jelentése ismét árnyalódik A teljesség felé című kötet ismeretében. A változás Az alap-réteg című részletben az emberi élet metaforája: „Legtöbb ember azt hiszi, hogy halálakor megsemmisül, vagy majd testtelenül él tovább a térben és időben. A halál nem megsemmisülés, nem is tovább-élés; a halállal szétmállik mindaz, ami az embernek időbeli, változó része: a test, az érzés, az értelem, az egész személyiség; és meztelenül marad az alap-réteg, melyben változásnak, keletkezésnek, pusztulásnak lehetősége nincsen. / Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. "30 Az ötödik vers címe (Dramatis personae) az emberi létezést a drámai szerepekkel vonja párhuzamba, és az egymást kiegészítő férfi és női princípiumokat a teremtéssel mint a férfi és a mindenséggel mint a nő attribútumával kapcsolja egybe metonimikusan, a két princípiumot pedig a „v" hang alliterációja köti össze. A tanító hangú vers megszólítást tartalmaz, ezáltal jelenlétet kap a megszólított és általános „te". A Dramatis personae a teremtés és a mindenség fogalmán keresztül idézi meg Istent, aki része a hatodik versnek is (Isten kezében), akárcsak Comenius könyvében, amely a megszólítást követően a második fejezetben (Deus) szintén az Isten leírásával és képi ábrázolásával folytatódik. A hatodik vers az én és az 27 Barta János és Klaniczay Tibor, szerk.: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból l. Budapest, Tankönyvkiadó, 1963. 57. 28 „(...) az aposztrophé vocativusa olyan eszköz, amelyet arra használ a költői hang, hogy egy tárggyal olyan viszonyt alakítson ki, amely segít megképeznie saját magát. Az objektum szubjektumként van képzelve, én-ként, amely viszont egy bizonyos típusú te-t implikál" Jonathan Culler: Aposztrophé. 376. 29 Egybegyűjtött írások 1. 515. 30 Uo., 509. 22
