Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Demény Péter: Egy dráma ráncai

ez olyan komplexus, amely csak elsötétíti az elmét, és minden józan megfontolást kitöröl belőle vagy helyet sem ad neki.

Kétségtelen azonban, hogy mindig is voltak, és mindig is lesznek szegények és gazdagok, s a mai világban, legalábbis Európának azon a részén, ahol mi élünk, óriási szakadék tátong azok között, akik mindent megengedhetnek maguknak és azok között, akiknek a mindennapi szelet kenyérre sem futja. És a hatalom mindig idegem nem akarja, talán nem is próbálja érteni, és helyzetéből kifolyólag nem is értheti azok gondját, akik a folyóparti műanyag sátorban élnek, és a kukában meg a réten összeszedett maradékokból-növé- nyekből nyomorognak. De semmi empátiája nincsen a középréteg irányában sem, hiszen azokról meg azt gondolja, ha gondolkodik ilyenekről egyáltalán, hogy „úgysem halnak éhen".

Könnyű belátni, kiről beszélek: Tiboréról és Peturról. A hajléktalanról, aki egyik napról a másikra él, öt gyerekét kell eltartania, mert nincs módja arra, hogy a gyermektervezés módozatain gondolkodjon, és arról, akinek az idegenekkel szembeni indulatában nem lehet szétválasztani a tiszteletre méltó és mindenki felé ható igazságot a jóval kevésbé tiszteletre méltó, és kizárólag maga felé hajló önzés tői. Árkosi Árpád 1991-es kolozsvári rendezésében Ottó és Biberach úgy beszélgetett Melinda behálózásának lehetőségeiről, hogy közben egy kenyeret dobigáltak egymásnak - ilyen gesztusokkal talán érzékelhetővé és maivá lehetne tenni ezt a problémát, csak akkor a Peturt játszó színészt is a fröcsögő önző alakja felé kellene vezetni, s minél inkább lekaparni róla a mára sajnos elavult báni szerepkört.

Ottó és Biberach kapcsán még valamit. Általában Bánkot magát szokták emlegetni, ha Shakespeare-re utalnak. De nem egészen hamleti-e az Első szakasz hetedik jelenetének párbeszéde a két intrikus, a buta és az okos között? „Ottó: Frissen - beszélj - találhattad magát? // Biberach: Találtam - a galamb helyett oroszlánt. (...) Ottó: Oh, hát enyém Melinda? II Biberach: Nem hiszem. II Ottó: Nem? H Biberach: Mért akarsz elvenni egy szerencsét, / melyet nem adhatsz vissza? / Ottó: Biberach! / Mi lesz tehát ebből? hisz egyszer így, / máskor pedig másképp szólsz — // Biberach: Mert sem a / búdban, sem a szerencsédben soha / ok lenni nem kívánok." A párbeszéd rejtélyes dinamikája olyan, mint a Hamlet és Polonius közöttié.

VI.

Amit fentebb elmondtam, az talán értetlenségbe, esetleg indulatba ütközik. Gondoljunk azonban arra, hogyan szokták játszani annak a drámaírónak a darabjait, akihez szívesen és joggal hasonlítjuk Katonát.

Az egyik út Shakespeare drámáinak előadásakor is a múzeumi megjelenítés. Aki király, az legyen király tetőtől talpig, feszengjen a jelmezében, ne találja a helyét a színpadon, Othellón csörögjenek a különféle díszek, melyekről úgy érezzük, egy mór mindenkori viseletéhez tartoznak. Meg ne jelenjen semmi, aminek köze lehet a mához! Ez az a játékmód, amelynek Nádas Péter savas esszét szentelt Shakespeare, hétköznapi használatban címmel. „A város, amelynek Othello a zsoldjába szegődött, gondolom, a testen kívül nem kereshető, csak benne a testben, igen, odabenn. A szenvedélyek mélységeiben."

A másik út a szenvedélyeknek azok a bizonyos mélységei, melyek valósággal szétrobbantják a testet: Othellónak minden erejére és önfegyelmére szüksége van ahhoz, hogy összetartsa szöveteit és zsigereit. A szűkén felfogott történelmi hűség éppen attól fosztja meg a darabot, ami a legfontosabb lenne a számára: az életétől. Ha a színész, minden színész azon igyekszik, hogy megfeleljen annak a követelménynek, amelyet Jászai Mari tévedhetetlen pontossággal megfogalmazott, nem látunk mást, mint egy újabb panopti90