Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Demény Péter: Egy dráma ráncai
Féltékenység és szegénység ma is létezik, ma is gyötrő érzés, illetve gond, s mindkettő azért még élesebb, mert a magány is mélyült, legalábbis úgy érzékeljük. IV. „jászai Mari sorra látogatta a vidéki színházakat, és mindenütt Melinda szerepét játszotta a helyi társulattal. Főpróba után, az előadás napja előtt, mindig lefeküdt a helybeli Bánk bánnal, hogy kellő érzéssel tudja a feleséget adni. így történt Győrben is, de Jászai már az első pillanatokban kiugrott az ágyból." Hogy miért, jól tudjuk. Ismert anekdota - jómagam Faludy Jegyzetek az esőerdőből című kötetéből másoltam ki, de mindenki hallhatta-olvashatta valahol. A fontos itt az, hogy a nagy formátumú színésznő, minden férfias vonása ellenére (vagy talán éppen azok miatt), egy patriarchális, sőt macsó érvrendszert képviselt. Akinek nem megfelelő a... fellépése, az ne lehessen Bánk, hiszen az (ismét Faludyt idézem) „a magyar játékszín legnagyobb szerepe". Azt hiszem, ki kellene lépnünk ebből a gondolatkörből. Természetesen nem azt mondom, hogy ne érezhesse valaki „legnagyobbnak" Bánkot (bár én itt is egy önreflexívebb álláspontra helyezkednék, s Nemes Nagy Ágnessel tartanék, aki ezt írja az Előszó híres soráról - „Most tél van és csend és hó és halál" „Itt következik ugyanis - félve, vonakodva mondom ezt, mert nehéz a választás - a magyar költészet legnagyobb verssora"; jobban örülnék tehát, ha félnénk és vonakodnánk, de persze nem akarok, nem is akarhatok előírni semmit), csak azt, hogy ezzel a legnagyobbsággal ne lendítsük olyan irányba a színészt, ahonnan már nincs visszatérés. Nem kell ahhoz nagybetűs FERFInak lenni, hogy az embert a féltékenység marcangolja, vagy hogy szembenézzen a kötelesség paradoxonaival. Egyáltalán, úgy érzem, a mai kor s a mai közönség vonakodik minden legnagyobbtól, de hát hogy is szólhatna, főleg a színpadon, a legnagyobb - mindenkihez? Hogyan érezhetné mindenki a magáénak azt, amiről azt állítják, mindez csak kivételes emberekkel történhetik meg? Le a piedesztálról! Ha kiáltványt írnék, így fogalmaznék. Amennyire fel tudom idézni Szőnyi G. Sándor 1987-es filmjét, abban Blaskó Péter közel került egy olyan Bánkhoz, amilyenről én álmodom: a vívódó férfi alakjához. Bubik István Ottója pedig a körmét rágta - milyen közel hoz egy „történelmi" figurát egy ilyen mindennapi gesztus! V. E mindennapiság legnagyobb akadálya, gondolhatnánk, a meráni-magyar ellentét. Ezt semmilyen módon nem lehet kiirtani a műből, hiszen ez egyik gerince, ha szabad így fogalmaznom. Próbáltam kihúzni bizonyos sorokat, de ha ki is lehetne hagyni bizonyos részeket (például, amikor Myska a királynéra üríti poharát, Petur pedig a magyar szabadságra; vagy a békételeneknél Bánk mondhatna csak annyit: „Jertek velem!", s ötsoros beszédéből csak egyetlen sor maradna), a két nép közötti feszültség alig volna enyhítve. Mégis meg kellene próbálkozni ennek a feszültségnek az inkább szociális, mint nemzeti irányba való eltolásával. Úgy látom, manapság a nemzeti konfliktusok az összeesküvéselméletekből származnak: a zsidók világhatalomra törekvése, a globalizáció rákfenéje, az amerikai dominancia, az arab terrorizmus, a világ a magyarok ellen stb. - ha van is igazságmagva egy-egy ilyennek, mint például az amerikaiak gőgjének, vagy annak, hogy a különféle terrorizmusok közül most kétségtelenül az arab a leglátványosabb, azt állítani, hogy ezeknek a jelenségeknek a hátterében egy szélsőségesen racionális tervezet áll, nos, 89
