Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Demény Péter: Egy dráma ráncai

itt a szereplők még a párbeszédekben is monologizálnak. (...) Az egyik beszél, s a másik csak agya ködén át hallja."

Vagyis amit én átéltem, azt egy nagy magyar író és gondolkodó hetvenöt éve is meglátta már, csak ő nem „az életben", hanem egy klasszikus műben, melyet többen, és nem a legérdemtelenebbek, próbáltak és próbálnak megfejteni.

Nem tartom véletlennek, hogy ezt az igazságot, a Bánk bán mélyen aktualizálható, emberi igazságát éppen egy író látta meg, egy olyan író, aki a kronológiát tekintve is közelebb van hozzánk, mint Katonához, még közelebb van azonban a „szisztematikus kor" értelmében, ahogy George Kubier amerikai művészettörténész nevezte az időnek azt az érdekes és sokatmondó szokását, hogy bizonyos korszakok furcsa módon egymáshoz csapódnak, egymás mellé kerülnek, a kronológiától teljesen függetlenül esetleg.

Hogy egy hálózatelméleti jelképpel éljek, Katona Németh Lászlónak nyújtja a kezét, Németh László pedig a mának.

III.

Természetesen nem az a szándékom, hogy a különbségeket elmossam, s Katona és Ionesco világa közé egyenlőségjelet tegyek. Németh László is utal a Bánk bán súlyosságára, mikor ezt írja: „Könnyebb nemzedékek nemigen érthetik meg őt." De miközben, mint mindenki, ő is szeret hinni egy aranykorban, aközben törekszik is egy aranykor felé: meg szeretne teremteni egyet. S ha ezt, a teremtés logikáját követjük, és észrevesszük, hogy a dráma a színpadon él, és nélküle halott, akkor érdemes inkább azt látni, ami ma is megragad bennünket, mert ma is jellemző ránk, mint azt, ami elválaszt, és ami számunkra talán már nem is élő.

A kérdés ez: hogyan lehet a Bánk bán mai előadás? Egy érzékeny dramaturgnak és rendezőnek, azt hiszem, a monologizáló párbeszédekre kellene vetnie vigyázó szemét. Nem meghúznia a darabot, vagy csak ott, ahol tényleg múlhatatlanul szükséges, hanem aláhúznia, kiemelnie azokat a részleteket és jeleneteket, amelyek szenvedélyesek ugyan, de bennük a kilátástalan magány szenvedélye dörömböl. Mert éppen az az énünk, amelyik az aranykort kutatja, tudja a legjobban, mennyire jellemző ez a mi korunkra, s a ma emberére. Korunk hősei kétségbeesetten egymás felé kapálóznak, Facebookon és iwiwen és twitteren és badoo-n és számtalan más helyen integetnek és kiáltoznak, miközben a másik integető és kiáltozó meg se hallja, meg se látja őket, holott neki is arra lenne szüksége, hogy meghallják és meglássák.

Egy férj, aki felesége féltése és kötelessége teljesítése között őrlődik - van-e ennél maibb és mindenkoribb probléma? S van-e maibb annál, hogy végül kilöki agyából a kötelességet, és már csak féltékenységére, szerelmére, gyermekére, végső soron magára gondol? S ha innen nézzük, van-e igazabb, mint az, hogy nagymonológjában, melyet egy párbeszédben mond el (!), s melyben hófúváshoz hasonlítja azt, ami benne dúl, már sejti maga is, mi történik, mi történhet, minek kell történnie, mert ő maga már régen nem ő?

Igen, úgy érzem, így kell felépíteni Bánk jellemét, megtisztítva a történelem terheitől, melyek mint kölöncök lógnak róla, és rátelepednek az értelmezésre, s főleg: elidegenítik egy mai nézőtől. Nem a palástok, a prémek, a koronák a lényeg itt, hanem egy férj, akit irtóztató feszültségek ciháinak, és egy feleség, aki semmit nem tehet az ellene szőtt praktikák ellen. Nem Tiborc veretes göncei, hanem egy szerencsétlen öregember, aki éhes, lopni mégse tud. Ma már kevesebb a megkörnyékezendő ártatlanság és a befeketítendő becsület, tehát mindazt, amit Katona óta megváltozott, azoknak a problémáknak a felvetésével kellene érzékeltetni és felerősíteni, amelyek ma még talán égetőbbek, mint akkor.

88