Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Demény Péter: Egy dráma ráncai
Demény Péter Egy dráma ráncai i. Sok mindent elolvastam a Bánk bán körül íródott irodalomból, de meg kell mondanom, még többet gondolkodtam magán a darabon. S ahogy lenni szokott, amikor az ember szenvedélyesen gondolkodik valamin, és éppen azt találja meg élete folyamán, amit maga is érzett, csak nem tudott pontosan megfogalmazni, úgy találtam én rá két mélyben buzgó ihletőre: egy történetre és Németh László írására A rejtélyes költőről: Katona Józsefről. Nem kellett mást tennem, mint összekapcsolnom ezt a kettőt, s aztán továbbgondolnom mindazt, amire a kapcsolat megteremtése ráébresztett. A történetet régóta hordozom magammal - az abszurd drámát, annak szétbeszélő alakjait szoktam tanítványaimnak megvilágítani vele. Néhány évvel ezelőtt, még óvodás apa koromban, egy ünnepség előtt várakoztam az előtérben. Gyermekek visongtak és szaladgáltak, anyukák és apukák csitították őket, persze hiába, kabátok és szoknyák suhogtak, minden és mindenki zsibongott. Egyszer csak egy házaspárra lettem figyelmes. A férfi nemrégen érkezhetett, aznapi élményeit mesélte, felesége pedig bólogatott. Hol igent intett a fejével, hol nemet, de világosan látszott, hogy ezeknek a gesztikus igeneknek és nemeknek a világon semmi köze nem volt ahhoz, amit a férje mondott: attól teljesen függetlenül mozgott a feje. Ez tehát az egyik megfigyelés: mindenki azt szeretné, arra vágyik kétségbeesetten, hogy meghallgassák, még pontosabban arra, hogy beszélhessen valakihez. Ha ezt megteheti, akkor már teljesen mindegy neki, vajon az, akihez beszél, valóban őt hallgatja-e, vagy csak úgy tesz, mintha őt hallgatná. Az ő vágya teljesült: annyira nyomasztja valami, annyira ki kell beszélnie magából, hogy nem törődik azzal, az, aki hallgatja, ott is van-e a szó lelki és szellemi értelmében, vagy csupán testi mivoltában ül mellette. A kopasz énekesnő híres jelenete, amelyben a Martin házaspár beszélget, s a párbeszéd két látszólag idegen ember között zajlik, akik - „milyen furcsa, milyen különös, micsoda véletlen" - ugyanazzal a vonattal utaztak, ugyanabban a fülkében, és megérkezésükkor ugyanannak a szállodának ugyanazt a szobáját foglalták el, ez a jelenet tehát nem más, mint a kommunikáció vágyának borzasztó paradoxona: szeretnénk, ha meghallgatnának minket, de mi magunk képtelenek vagyunk végighallgatni másokat. II. II. „Talán semmi sem jellemzőbb erre a drámára, mint hogy az emberek benne nem egymással, hanem egymás mellett beszélgetnek” - írja Németh László, s pontosan arra utal, amit magam is megtapasztaltam az óvodában. „Nem a monológok számára célzok ezzel, hanem arra, hogy 87
