Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Rigó Róbert: „Ilyen az élet” – Tóth István fotóművész nézőpontjából
is, meg a hátsó ülés is. Nem tudtam előre, hogy a lakásban milyen a világítás, mi van, hogy van. Én nem csak a modellt fényképezem, hanem ami mellette, körülötte van, és az menet közben dől el, hogy mit, milyen hangsúllyal kell fotografálni. Aztán mondtam neki, hogy hozzá kell készülnöm a fényképezéshez. Türelmesen várta, míg belámpáz- tam, ezek után arra kértem, hogy egy kicsit forduljon oldalra. Erre ő azt mondja: „Ugyan kérem, csinálja így!" Gondoltam, hogy itt nagy baj lesz. Úgy volt, hogy összecsomagolok, nem fényképezek tovább. Aztán megkérdeztem tőle, hogy most éppen min dolgozik. Az íróasztala előtt könyvespolc volt, a plafontól a padlóig tele könyvekkel. Ezen volt egy üres rész, abba egy klumpa volt betéve. Odaült az íróasztalhoz, volt ott egy Sárkányölő Szent György-szobor, igazgattam rajta, mire ingerülten megkérdezte Illyés: „Az is rajta lesz?" Mondtam, hogy „igen, az is rajta lesz". Akkor már nagyon dühös voltam, úgy volt, hogy abbahagyom. Azt mondtam neki: „Ha nem tetszik a kép, a papírkosárba majd jó lesz!" Megcsináltam a felvételt úgy, hogy a klumpa a feje fölött volt. Egyszer csak megkérdezte tőlem - mivel ott volt a névjegykártyám az asztalon -: „Mik ezek a rövidítések itt, a maga neve után?" Mondom neki: „Én fotóművész vagyok és ezek azon nemzetközi szövetségek rövidítései, amelyeknek tiszteletbeli tagja vagyok." Ezek után megkérdezte: „És honnan jött maga?" Mondom neki, hogy Ceglédről. Erre megkérdezte: „Hogy lakhat maga Cegléden?" Mondtam Illyésnek: „Ha Tokióban felszáll egy repülőgép, Budapest és Cegléd ugyanolyan távolságra vannak." „Na de itt a profit!" - mondja ő. Erre azt mondtam: én a művészetemért súlyos ezreket áldozok. Ez a segédmunkás, aki itt velem van, aki a lámpát mozgatja, dr. Kisfaludi Péter ügyvéd, aki nem pénzért, hanem lelkesedésből jött el velem. Erre leesett az álla, mindjárt hívta a feleségét, fütyülős barackpálinkát hozatott. Nem ittam, meg voltam sértve. Ezek után úgy döntöttem, hogy befejezem az írók fotografálását.- Ennyire nehéz esetek voltak ezek a neves írók?- Nagyon nehéz esetek voltak. A festőművészekkel könnyebb volt, azokhoz mentek a képvásárlók, azok tárgyaltak, beszélgettek. Az írók ezzel szemben beültek az íróasztal mellé, és ne zavarja őket senki. Gondolom, ebből eredt ez a távolságtartás is...- Beszélgettünk már arról, hogy a Tóth István-képeknek megvan a maguk világa, sajátossága, és nagyon jó az, hogy ezt valaki továbbviszi. Te hogyan fogalmazod meg, hogy mitől beszélhetünk Tóth István-stílusról vagy Tóth István-képekről? Mi az, ami a te stílusodra jellemző?- Az, hogy jók a képeim!- Mitől jók, mitől mások ezek a képek?- Az én tanítómesterem, Haller Frigyes azt mondta, hogy a gyomirtást el kell végezni. Semmi nem lehet a kép felületén, ami nem tartozik a témához szorosan. Ami a képen ott van, az a tartalom segítésére van ott. Szóval a világítás, a technikai megoldások, a fotópapír felületének mind-mind megvan a maga funkciója. Én fekete-fehérben dolgoztam sötét tónusokkal. Engem úgy ismertek, hogy a „a fekete Tóth". Amikor a német kollégák itt voltak a Fotóművész Szövetségben, és ott bemutattak, akkor visszakérdeztek, hogy: „a fekete Tóth?" Szóval engem úgy ismertek, hogy feketék a képeim. Tehát a gyomirtást el kell végezni, mert minden a tartalomért kell, hogy legyen. A másik fontos dolog, hogy le kell venni az álarcot a modellről! Mindenkinek van álarca. Amikor én kisgyermek voltam, a szüleim elvittek a fényképész bácsihoz, az beállította a világítást és mindent. Akkor még gumilabdás exponáló volt, és azt mondta: „Mosolyogjál, kisfiam!" Tehát egy álarcot tett rám. Én leveszem a modellről az álarcot. Nagyon kimerülök, mikor dolgozom. Rendszerint hosszú kioldózsinórral dolgoztam, 65
