Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Rigó Róbert: „Ilyen az élet” – Tóth István fotóművész nézőpontjából

- Hogyan kerested az ismeretlen modelleket a képeidhez? Nagyon karakteresek és kifejezőek az arcok. Gondolom, nem lehetett egyszerű ilyen embereket, ilyen arcokat találni.- Nem, persze, hogy nem. Itt van az „Öreg cigány" című képem modellje, aki sok más képemen is szerepelt. Ezt az embert én megláttam a városban Cegléden, de akkor siettem, csak elhatároztam, hogy majd le kell fényképezni. Többször is láttam a városban, aztán mikor legközelebb találkoztam vele, már le volt borotválva, és akkor megszólítottam. Kérdeztem tőle: „Hova tette azt a gyönyörű szép szakállát?" Azt mondta, hogy nagyon sokba volt, azért vágta le. Nem értettem, hogy mindennap borotválkozni többe van, mint egy szakáll. Erre azt mondta, hogy a szakállt azt mosni kell szappannal, ami drága. Ezután több éven keresztül, minden héten jött hozzám a szappanpénzért, azért, hogy növessze meg a szakállát. Sokszor vasárnapi ebédet is adtam neki. Megnövesztette a szakállát, és akkor ezek a képek születtek belőle. Az „Öreg cigány" kép fényképezése sem volt egyszerű, mert egy ezüstpitykés mellényben volt, fehér ingben, hosszú inggallér volt még akkoriban a szokás. A hosszú inggallér ki volt téve a mellényre, a képen úgy nézett ki, mintha a sza- kállából nőttek volna ki a gallérok. Kezdő fotográfus voltam még, mindenre nem terjedt ki a figyelmem. Mikor előhívás után megláttam a furcsa gallérokat, elhatároztam, hogy a felvételt meg kell ismételni. Kimentem az öreghez és mondtam neki, hogy „a mellényt fordítva vegye fel!", mert így eltakarja az inggallért. Erre ő felháborodott, hogy „bohócot csinálok belőle". Ezután elmeséltem neki a problémát. A szomszédból meg röhögték szegényt, hogy tényleg bohócot csinál magából. Szóval ilyen dolgokat vállalni kellett a fotografálás területén.- Gondolom, amikor a művészeket fényképezted a „Kortársak" témában, akkor is sokat kellett utaznod, mert mindenkit az otthonában, a saját alkotó környezetében fényképeztél le.- Igen, úgyszólván az egész országot körbeutaztam, Budapest mellett gyakran megfordultam Szegeden, Debrecenben is.- Hogyan döntötted el, hogy melyik művészről milyen képet készítesz?- Az egy külön probléma volt. Tudniillik ahhoz, hogy én valakiről jó képet tudjak csinálni, ahhoz nekem ismernem kell őt. Ki vagy te, ember? Tehát a kép láttán neked pontosan meg kell mutatnom, hogy ki az az ember. Ez egy jóságos, ez egy gonosz, ez egy mókás ember, ez egy tudós. Tükröznie kell a képnek a modellt, de nem csak őt, engem is tükröznie kell annak a fotónak, amit készítek.

Czóbel Bélánál kezdtem a sorozatot, gondoltam, hogy előreveszem a legidősebbeket, a fiatalok majd ráérnek később. Mindenkihez bejelentés nélkül mentem, mert nem szerettem, ha várnak, ha készülnek. Nem szép dolog rátörni egy emberre, de nekem ez bevált. Mikor megérkeztem Czóbelhez, a házvezetőnő nyitott ajtót. Mondom, hogy a „mestert keresem". Erre azt mondja a házvezetőnő, hogy „kórházban van". Na, gondoltam magamban, talán elkéstem. Hogy ne vesszen el a napom, elmentem Barcsay Jenőhöz, aki szívélyesen fogadott. Elmondtam neki, tudom, hogy a Képzőművészeti Főiskola tanára, ő készítette a Művészeti anatómiát, ami öt nyelven megjelent, de hogy ki Barcsay Jenő, azt nem tudom. Megkértem, hogy egy napig lehessek nála, így ott töltöttem a napomat. Mondtam neki, hogy úgy csináljon mindent, mintha én ott se lennék. Közben beszélgettünk, megkérdeztem, hogy van-e felesége, vannak-e gyermekei. Azt mondta, nincsenek. Tehát Barcsaynál voltam egész nap, miután elvégezte a dolgát, este leült a priccsre és elővett egy könyvet. Mondom neki „Jenő bácsi, milyen jó volna, ha most valaki adna egy pohár vizet"! Az idős ember fáradtan ült, elhelyeztem egy pohár vizet, átvilágítottam, így készült az „Egy pohár víz" című képem. Aztán mentem Ilosvai Varga Istvánhoz Szentendrére, vele szemben lakott a Czóbel, aki akkor már a kertben kapálga62