Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 4. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÉKELY ZOLTÁN - Simoncsics Péter: A varázsló Krúdy
fejezetében - de sohasem árthat elgondolkozni olyan dolgok felett, amelyeket látszólag még nem értünk." A novella harmadik bekezdése, amely a rákövetkező fél tucat, egyre rövidebb bekezdéssel együtt a befejező részt alkotja, a Duna folyásával együtt sodorja magával az olvasót. A fölmerülő képek öngyilkos szenvedélyekről, halálos szerelmekről beszélnek:- „a parton elgondolkozva, bátorságot gyűjtve jár egy leány, szíve alatt gyermekével" — „véres szemű férfiak izgalmas arccal merülnek alá a hullámokba"- „egy folyómenti kisfaluban a folyam a parti fövenyre csúsztatja a dúlt arcú gavallért" — „midőn a folyam közepén estefelé gitárpengés és zengő, párzó bariton kíséretében lomha testével hullámot verve csapkod tova a mohácsi gőzhajó" És öngyilkosokról:- „Ott fekszik a folyó halottja a parton, és eltorzult tekintetét a csillagokra szegzi, amelyeket ugyanakkor más szemeknek a sugara is érint. A fövenyről szálladozó néma pillantás talán ugyanarról a nőről beszélt a Kutyának és a Medvének, aki most új kedves karján andalog a hajó fedélzetén, s csillagot keresnek a magasságban..."- „S a nők, akik a folyamban együtt úsznak a férfiakkal, mélyen a vízben vagy fel-felemelkedve a folyam színére"- „most úsznak együtt a halak hallgatagságával, amelyek az orrukat csodálkozva dörgölik a szívekhez, szemekhez, mintha azt kérdeznék: honnan jöttök, mit éreztetek, s mit láttatok, mielőtt a folyam sötétségébe menekültetek volna az emberi szemek elől?"- „S hősünk, Szindbád e napon, midőn a koporsózörgést hallotta, a hídon a folyó fölött hosszasan elmerengett kedveséről, aki tegnap a Dunába ugrott.- A kék fátyolomat veszem fel - írta többek között a búcsúlevelében a kisasszony. Szindbád halkan elgondolta, hogy közelgő halálát megelőzni nemes cselekedet volna." Az utolsó képben újra fölbukkannak a kezdő bekezdés motívumai, a koporsózörgés és a fátyol motívumai, melyek nem csak a szöveg koherenciájának, összetartozó voltának eszközei, hanem az eltávolítás, az andalító varázs megszűnésének előjelei is. Hogy az álmodozás varázsa meg nem múlt el teljesen, arról az utolsó mondat föltételes módja tanúskodik: „közelgő halálát megelőzni nemes cselekedet volna" - de Szindbád, mint az álmok hősei szokták, passzív marad. Akik az életben nem találkozhattak, most „úsznak együtt a halak hallgatagságával" a halálban. Ezeket az erőteljes képeket, amelyek hallási érzetek mellett erőteljes tapintási érzeteket is előhívnak („ja halak] orrukat csodálkozva dörgölik a szívekhez, szemekhez"), melyekből azonban hiányzik a hallási érzetek képviselete - a látszat ellenére - nem kizárólag az író szállítja nekünk, hanem ezek a mi vele közös tudattalanunkból származó - Freuddal szólva - ősi örökségünk részei.5 „Freud professzor szerint - írja Álmoskönyvében Krúdy a hal címszava alatt - a hal mutatja ősi állapotunkat, mely szerint a halnak a nők álmában ősemberi jelentősége van." A víz az emberiét születés előtti közege és közös öröksége, a vízbe ugrás mint öngyilkosság voltaképpen fordított születés, visszatérés a magzati létbe. Ekként a víz az élet és a halál közös szimbóluma, és ekképpen hasznos metaforája az új pszichológiának, a pszichoanalízisnek. Ahogy egy nagy magyar nyelvpszichológus írja: „Freud szerette a tudatot egy jéghegy víz fölött látható kis részéhez hasonlítani - míg a jéghegy többi része lebeg a vízmélység 5 Freud 1982: 434. 58
