Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - Vári Attila: Nappali holdfény : Klenódium
szegen elpattanó acélkés pengéje, megáll Erik szíve, s ezért az olasz hűtőkamion sofőrje motorhibát okoz, hogy haladékot adhasson a családnak a sebtében megszervezett temetésre. Szemét nem lehetett lezárni, mintha csodálkozva nézte volna Erik nagyapa azt a világot, ahol elvehették precíziósműszer-gyárát, a tizenkét segéd számára berendezett órásműhelyét, a szintén egy tucat emberrel működő ékszerészrészleget, a kristálytükrök labirintusából álló, minden sarkot belátó utcai üzletét, amelyben törésálló üvegpultokban állította ki a legszebb órákat, legdrágább ékszereket. És elvették a Elermina-villát, Erna-villát, a Binder-palotát is, amelynek magasföldszinti lakosztályába sokgyermekes prolikat telepítettek, akik vizeldének használták a mosdókagylót, s a fürdőkádban mosták le bakancsaikról a sarat, s ott kopasztották a falusi rokonaiktól szerzett tyúkokat is. Kezéből az asztalra koppant a dupla fedelű arany zsebóra, amelyet ajándékként, dédapával közösen Ferenc József magyar királyként történő megkoronázásának ötvenedik évfordulójára készítettek, de amelyet a császár-király már nem érhetett meg. Éppen fölpattintotta a valódi nürnbergi óra másolatának tojásformájú fedelét, amikor elgurult a kehely, s az órába épített zenélő szerkezet egyetlen taktusig jutott a Himnusz lejátszásában, de az elpattanó késpenge hangzású csattanás miatt, amelyet a kehely okozott, Erik nagyapa önkéntelen mozdulattal visszacsukta, mintha jelezni akarta volna, hogy számára végleg lezárult ezzel a földi idő. Hunyorogva bámult halálában is abba a semmibe, ahol fiatal évei úszkáltak a jelen zavaró hangjai között, s nem látszott a halál az arcán, amelyet az öregség dörzspapírja annyira áttetszővé vékonyított, hogy már életében látni lehetett a bőre alatt lüktető idegeket, s a véredények pókháló vékonyságú vörös csatornáit is, amelyek úgy hálózták be állát és dudorosan kiemelkedő homlokát, mintha porladó falevelek rothadásnak ellenálló erezete rajzolódott volna ki a csontokra feszülő pergamen alatt. Hunyorgott, mintha most is szeme előtt lenne a nagyító, amelyen keresztül hajszálrugók és apró fogaskerekek millióit illesztette helyükre, s tűhegy méretű rubinköveket helyezett csapágyként az álló- és forgórészek találkozásaihoz, vagy filigrán fülbevalók csatjait illesztette a kövek foglalataihoz. így hunyoroghatott akkor is, amikor fényszóró erejű asztali lámpájának fénykörében, tuskihúzójával aprólékosan rajzolgatta a lenyomókeretbe foglalt pauszpapírra a napszakok, mesterségek és életkorok tornyának terveit, amelyen évekig folyamatosan dolgozott. Talán színeket is láthatott, aranyba és platinába foglalt drágakövek szikrázó fényét. Zafírokét és turmalinokét, heliotrop és ametiszt sziporkázott körülötte, rubinnal, csehgránáttal keverve, s sziporkáztak mind, akár azok a briliánsok, amelyek átmentek kezén háromnegyed évszázadnyi munka alatt. Megszokta azt, hogy félszemmel nézzen a világba, már akkor is, amikor a Velencében vásárolt régi hollandi látcsövével bámulta tengerészkadét korában a dalmáciai sziklafalakat, azzal a látcsővel, amelynek lencséjét csereként akarja 42
