Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Vári Attila: Nappali holdfény : Klenódium

stájerlovaik csengőit hallotta, s az albán-cigány asszonyoknak talán csak a hegyek erdőségeinek tisztásain eldúdolt, s alig hallható fejhangú énekét is, akik háborúk frontvonalai ellenére, földrengésektől lerombolt hidak akadályait legyőzve, évente megjelentek a városban a késő őszi kirakóvásáron. Késeik, baltáik messze földön híresek voltak, azokat a vásárlók szeme előtt készítették a megrendelő által hozott anyagból, vagy ökölnagyságú saját vaskenyereikből, de a csengettyűket, kolompokat, kisebb méretű harangjaikat valahol a hegyekben öntötték. Csak abból sejtette Erik, hogy nem mások termékeit árulják, hogy törött mozsarakat, habverő üstöket, vörös- és sárgaréz hulladékot vásároltak pénzért, vagy késre, fejszére cserélték az ócska anyagot, s aztán eltűntek egy újabb évre a hegyi utak kígyózó szerpentinjein, amelyek úgy fehérlettek a mészkő sziklák porától, mintha nyáron is hó borította volna őket.

Aranyló porfelhőben látta őket. Harangkirályok méretes testét csiszolták, szállongott a vásártérre, a városra, a környező dombokra a rézreszelék, amely nem hullt a földre. Olyanszerű felhőkbe rendeződött, mint amilyen az északi fény. Milliárdnyi réztükör verte vissza a Nap fényét, s látta, ahogy vándorlásaik útján, átkelve a havas csúcsok közti hágókon, leereszkedve a Duna torkolat előtti mocsárvidékének nádas őserdejébe, viszik magukkal a fényfelhőt, mint egy hatalmas glóriát. A réztükrök felhője, de leginkább az öntéshez készülő olvadt fém szikráinak fáklyaméretű csillagszórója, titkos sziklavölgybe vezették.

Erik nagyapa a végleges magány hangtalanságába burkolózva látta az arnautszekereket, ahogy megállnak a sziklaoldal védelmében meghúzódó tisztáson, s gyermekeik a homályba burkolózó ligetes patakparton zajtalanul kúszva keresik az örvénylések alatti mély vizeket, hogy puszta kézzel dobálhassák partra a pisztrángokat. De a férfiak a titkos völgybe épített kohóik előtt ügyködnek, éppen rezet csapolnak, s mint mindig hosszú élete álmodozásai közepette, most is az éjszaka csillagtalan sötétjében látja, ahogy az olvadt réz salakjáról kipattanó szikrák zöld zuhatagja türkizre festi az izzadt arcokat.

Egész életében félelemtől vegyes irigységgel nézte őket, ugyanúgy, ahogy Loránd nemzedéke is, s néha elgondolkozott azon, hogy talán ugyanazokat az arcokat látja már vagy hatvan esztendeje, mintha nem születnének, nem halnának, ugyanazokban a ruhákban jelennek meg, s a legszükségesebb vásári kifejezéseken, az ár meghatározásához szükséges számokon kívül nem beszélnek az itteniek nyelvein, sem magyarul, sem románul, még a vásárokra beszekerező szászok nyelvét sem ismerték.

Loránd, két szót leszámítva, sohasem tudott megjegyezni beszédjükből semmit, pedig híres volt jó nyelvérzékéről, s arról, hogy ha figyelmesen hallgatott valamit, szinte hibátlanul tudott, akár visszafelé is, felmondani néhány perces idegen szövegeket is.

Egymás között is csak éppen pusmogtak az arnautok, mintha attól féltek volna, hogy valaki talán mégis megérti őket. Nem hangoskodtak, mint az itteni cigányok, s táborhelyüket kamaszkorában Loránd hiába kutatta át, mert nem találta nyomát annak a sónak, amit a parázsra szórtak, s ettől láthatóan egyetlen pillanat alatt, kecskebőr fújtatóik levegője nélkül is, fehérizzásig hevült a vas.

40