Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov : Legendárium

Hisz akkor még minden megvolt.

Részeire még nem bomolt a világ, szeszekből koholt mámor sem vitt tévutakra, nem fogadtam hatra-vakra, sorsjegyszámokra, lovakra hullámoktól visszavettem, váram, újat építettem.

Hol volt, hol nem volt az ég, mama kezdte a mesét, szoríthattam a kezét.

Megnyíltak a csatornái, áztak homok hárpiái, megélénkültek hársfái.

Almomban a homokember, úgy morajlott, mint a tenger,

Pergett, zizegett a homok, láttam, amint izeg-mozog, duruzsol, sóhajt, mocorog.

De nem féltem, tudtam álom, némán feküdtem az ágyon, felmagaslott nagyravágyón.

Anyám egy veder vizet, zúdított rá, s nevetett,

ahogy az ajtó alatt, hibbantan elporzanak homokszemcsék, homokember, hetven év velük szalad.

Agyamban fekszem, megint, homokból formázva kínt, felmagaslik, s búcsút int, eltűnik a homokember, maradok félelmeimmel,

s nincs itt mama, hogy segítsen.

Unalmas és sivár minden.

Nem sikerült visszamennem.

* Ami viszont a szonettekben még megvan, a Hoffmann-allúziókat keltő A homokemberben már mindörökre elvesz, s a költő döbbenten, érzelmességét nem is leplezve jön rá, hogy nem sikerül „visszamenni", s ha anyja nincs, senki sincsen, aki segíthetne... A homokember különben nagyapám egyik kedves, évente

72