Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Sigmond István: Sztrájkolni a mennyekben nem lehet; Csoportterápia; Többarcú nyomor
tam végre. Most nem tudom, hogy nézek ki, évek óta nem néztem tükörbe, a nyilvános vécékben, amelyekben nap mint nap megfordulok, nincsenek tükrök felszerelve. Látom viszont az emberek arcán, hogy az elmúlt évtizedekben nem változtam egyáltalán, s most, öregkoromban pontosan olyan ijesztő vagyok, amilyen egész életemben voltam. Mindig vigyáztam arra, hogy még véletlenül se mosolyogjak, kacagni, azt hiszem, nem kacagtam soha, szomorú pofával jártam egész életemben mindenhol és egyfolytában. Csodálkozom, hogy jótevőm, akihez naponta háromszor eljárok, hogy megegyem a reggelit, ebédet és vacsorát, beenged a házába, kezet fog velem, megkérdi, hogy hogy vagyok, s az étel mellett néha ruhaneművel is ellát. Csak aludni nem lehet nála, négyen vagyunk, akiket mindennap étellel etet, de a lakása olyan kicsi, hogy éjszakára nem tud ott tartani. Vagy mindenkit, vagy senkit, szokta mondani, márpedig maga mellett még négy ember számára nem tudna az egyetlenegy szobájában fekhelyekről gondoskodni. Télen lépcsőházakban vagy pincékben alszom, a nyári hónapokra kibéreltem egy padot a sétatéren, őrizkedik tőlem mindenki, még azok is, akiknek nem jutott pad sehol, nem mernék elvenni a fekhelyemet. Élek, mert élnem adatott. Tudom, hogy nincs értelme az életemnek, ebben biztos vagyok. Többször elhatároztam, hogy lefekszem arra a padra, és nem veszek többet lélegzetet, de képtelen vagyok erre a teljesítményre. Rút pofámat évtizedek óta itt hordozom az emberek között, nem tudok a föld alá besétálni vagy az állatok között élni tovább, emberként kell élnem, nincs más megoldás.- A maga baja eltörpül az enyém mellett - vette át a szót egy töpörödött, bibir- csókos öregasszony én nem voltam ugyan lelencgyerek, csak nagyon szegény családból származom, már tizennégy éves koromban elmentem cselédnek, és gondolhatják, milyen életet éltem, ahogy ezt a könyvekben is megírták, minden gazdám megerőszakolt egyszer, kétszer, vagy százszor is, enni mindenhol adtak ugyan, de pofonokat is kaptam eleget, az egyik gazdám véresre vert dühében, mert nem volt elég fényesre pucolva a cipője, tele van sebekkel a testem, kétszer vagy háromszor kihívták hozzám a mentőket is, hogy a kórházban varrják össze felhasított hátamat, s kezeljék a lilára vert seggemet. Mondjak egy újdonságot is, amit a könyvekben nem írt meg soha senki, képzeljék, az egyik helyemen azzal kellett szórakoztassam a römipartira összegyűlt férfivendégeket, hogy aki megnyert egy partit, az megkapott engem, ott helyben, a többiek előtt. Elmondani is szégyellem, hogy a számat vették igénybe mindannyian, na, most képzeljék el, hogy egyetlenegy éjszakára nyúló römizés alatt lejátszottak legalább harminc partit, de lehet, hogy többet is, egy ideig számoltam, hogy idejében felkészüljek, hogy ahány parti, annyiszor fogok beverni gazdám hátába egy konyhakést, amikor erre alkalom adódik, ahányszor a könnyeim mellett kénytelen voltam lenyelni ezeknek a mocskoknak a mocskát is, de a kivégzés mindig elmaradt, mert azt csak akkor lehetett volna végrehajtani, amikor a gazdám hullarészegen fekszik az ágyon, az ágy mellett vagy az ágy alatt, csakhogy mintha megérezte volna, hogyha félig eszméletlen állapotba kerülne, gondja kell legyen arra, hogy egyszer engem részegítsen le, erőszakkal megitatott velem három-négy pohárnyi konyakot, vodkát vagy szilvapálinkát, olyan részeg lettem, hogy még gondolkodni sem tudtam, nemhogy késekkel próbáljam kinyírni ezt a szörnyeteget, kijózanodni 63
