Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Sigmond István: Sztrájkolni a mennyekben nem lehet; Csoportterápia; Többarcú nyomor
meg sosem sikerült hajnalig, akkor meg már késő volt, a házaspár a hálószobában álmodta édes álmait, nem mertem volna bemenni hozzájuk egy konyhakéssel, az asszony olyan ébren alvó típus volt, már az ajtónyitásra felébredt volna, féltem, hogy halálra vernek megint. Egyik römipartitól a másikig valahogy kitartottam, csakhogy ezek az urak nagyon szerettek játszani, elég sűrűn volt kedvük találkozni, miközben asszonyaik valamelyik vendégjátékos feleségénél pletykáltak hajnalig.- Nem akarok überolni - szólalt meg egy rettenetesen kifestett, fakószőkén tündöklő, iszonyúan ráncos tünemény -, de a szenvedésnek több arca is lehet, egyik elviselhetetlenebb, mint a másik, nekem is megvan a magam története, jólesne meghallgatni valakit, aki azt mesélné el, hogy milyen szép, kiegyensúlyozott és boldog volt az élete, még a tyúkszemére sem lépett soha senki, hát, sajnos, nem vagyok ezek közül való, az én életem is szenvedéstörténet, persze más, mint az előttem szólóké, de hát két egyforma életút nem volt, és minden bizonnyal nem is lesz soha. Akkor mondom az enyémet. Középiskolai tanulmányaim befejezése után, tizennyolc éves koromban jelentkeztem a színiegyetemen rendezett felvételin. Különösnek tartottam, hogy nem egy bizottság előtt kellett felvételizni, egyetlenegy személy, valószínűleg egy vezető színész állított meg, hogy menjek vele, vizsgáztatni fog, reméli, hogy ügyesen fogok szavalni, és az improvizációs jelenetet is képes leszek átmenő jegyre bemutatni. Mondtam neki, hogy középiskolásként rengeteg versenyen díjaztak országosan is, a televízióban is szerepeltem, a rádiótól szinte havonta felkértek, hogy szavaljak el egy-egy költeményt, a szüleim nagyon büszkék voltak rám, ezek után nagyon szeretném, ha Ön is elégedett lenne velem.- Jól van - mondta a vezető színész, aki a gondjaiba vett, kézen fogva vezetett egy terembe, ahol csak egy szék volt, egy asztal, egy cserépkályha, más semmi sem.- Elmondhatom a kedvenc versemet? - kérdeztem.- Persze - mondta -, mindennek eljön az ideje, de előbb vetkőzz le. Ja, persze, gondoltam, látniuk kell a leendő színészek testi felépítését is, hogy ne legyen kicsit sánta, vagy bőrbajos, vagy girhes a teste, a túl vastag lábakkal és a nagyra hízott hassal is undorító látványt kelthet a színpadon, kivéve, ha éppen az a cél, hogy undorító érzést váltson ki a nézőkből, ám ilyen szerep vajmi kevés lehet, gondolom, hát, nem tétováztam egy percet sem, vetkőzni kezdtem.- A harisnyát is? - kérdeztem.- Persze - mondta a színész -, mindent. Tökéletes volt a testem, ebben hiba nem lehetett, aztán táncolnom kellett, ő fütyült valamilyen dallamot, én meg mozgattam rá meztelen testemet. Később az asztalra fektetett. Először nem tudtam, hogy mit akar, aztán amikor megtudtam, már késő volt ellenkezni.- Nem volt rossz - mondta -, de ezt még gyakorolni fogjuk. Az első próbát sikeresen vetted, öltözz fel, kimegyünk, nemsokára megint hívnak, s akkor elmondhatod a verseket. Amikor kimentünk, valaki odajött hozzánk, s megszólította azt az embert, akinél felvételiztem az előbb. 64
