Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Pintér Lajos: Tört/én/elem

És nem tudunk írásunk végére pontot tenni addig, amíg meg nem kérdezzük, ennyi apró adalék után végül is: mi a magyar?

És egyet tudok máris: egyszerű válasz erre nincsen. Van nép anyanyelve nélkül: az írek. Van nép országa nélkül: kurdok, palesztinok, kis finn népek, indián népcsoportok. Van nép nép nélkül - kihalt népeknek megmarad nyelve, kultúrája: líveké, vótoké, indián népeké stb. Van ország nép nélkül: a birodalmak, Amerika, Szovjetunió, Jugoszlávia, amelyeknek nem „népe van", hanem „vegyes lakossága". Nem népe van, hanem „népei". Vannak kultúrák, nyelvek ország nélkül, vannak országok: kultúra, nyelv nélkül. Annyiféle a lehetőség.

Mi a magyar tehát. Az antropológus nem ismer irgalmat, Henkey Gyula levelében így fogalmaz: mint antropológus nyilvánvalóan az embertani jellegek öröklődését és a honfoglalókra jellemző jellegegyüttesek (típusok) jelentős fennmaradását tartom a legfontosabbnak.

Nem lenne szükségszerű, szerintem, de szempontjának megfelelünk, antropológiai értelemben magyarok vagyunk, én a jelzett kaukázusi jellegegyüttesemmel, édesanyátok a jelzett mongolos jellegegyüttesével (alacsony termet, széles arc, barna-fekete színek, összegzi Katona Imre).

Az én válaszom erre, írói válasz, nem lehet más, magyar, aki a magyar nyelvben él mint hazában. A nyelv nekem építőelemem. Ha megszűnne a magyar nyelv, ha elveszne a népek tengerében, akkor munkám értelme veszne el, de minden magyar íróé, aki belegyökerezett a magyar nyelvbe. A magyarság lehet, hogy nem halna ki a magyar nyelv háttérbe szorulásával, de kihalna jobb fele, hasonlatai, metaforái, kihalna Balassi és az Ómagyar Mária-siralom, és Kölcsey, és Petőfi, és Weöres.

Magyar az is, aki annak vallja magát. Ez a legelemibb és talán legalapvetőbb megfogalmazás. Az antropológiai magyarság évezredes út. E vallomástétel egyetlen pillanat műve. Lakner és Wolfart nagyszülőtök, dédszülőtök egy pillanat alatt lett magyarrá, azzal a döntésével, hogy nem ült fel a német kitelepítendők szekerére.

A magyarságot meg lehet szerezni, ma is sokan vesznek fel magyar állampolgárságot, illetőleg népcsoportok asszimilálódnak a magyarságba. Ez egy ország, egy kultúra életképességének lehet jele, persze, ha ez az asszimiláció nem erőszakos. Mert a világ szégyene, az erőszakos asszimilálás itt van térségünkben.

Lassan már nemcsak az az előbb említett paradoxon létezik, hogy van nép ország nélkül, hanem lassan lesz ország népe nélkül, puszta ország, ha egy Koszovó-látomás lebeg előttünk.

Azt is látni kell, hogy a folyamatokat nem tarthatjuk lezártnak. Országok születnek s halnak el, népek, nyelvek élik reneszánszukat, mások lefelé mennek a lejtőn. A magyarság is kisebb mértékben asszimilál, mint amilyen mértékben asszimilálódik. Nemcsak a világháborúk, hanem 56 és a két világháború között Amerikába kitántorgó koldus, mind-mind asszimilációnkat segítették elő.

Persze perlekednünk kell Herder jóslatával. A nyelv, a magyar nyelv léte és megújulási képessége, kultúránk egyszerre ősisége és modernsége, gazdaságunk fejlődésre fogékonysága, várandós politikai bölcsességünk mind-mind arra utal21