Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 2. szám - Háy János: Európa, über alles
lett kepeszteni a pénzért, hogy fogyaszthassanak, mert pénz az eleve nem, vagy alig volt, s ha lett volna, akkor sem lett volna mit venni rajta. Akkor jobb volt, mondogatják, mert olyanok vagyunk, hogy nem tudjuk az életünk ritmusát elkülöníteni a körülöttünk zajló világ ritmusától. Azt hisszük, a világ is akkor élte fénykorát, amikor mi. Holott dehogy volt az fénykor, csak épp akkor voltunk húszévesek, meg harmincévesek, akkor szerettünk igazán és születtek gyerekeink, most meg nagymama- vagy nagypapakorban vagyunk, már jó ideje kifelé mozogva az aktivitásból. Akkor még az a szörnyen szürke világ is fel-felmutatott színeket, most meg a köröttünk lévő sok-sok színre se dobban a szívünk meg. Két harmincas nő mellettem, ők csak rövid kis ízelítőt kaptak abból, amitől a szüleiknek még ma is összeszorul a gyomra. Ráadásul gyerekek voltak, s a gyereknek nincs olyan, hogy diktatúra, meg terror, nekik csak olyan volt, hogy gyerekkor. Volt kis szabadjuk, hosszú hétvége, a cég nem gördített akadályt, s gondolták, ezt most eltöl- tik együtt. Egyiknek sincs partnere. Ezért, azért, ne részletezzük: nincs. Szakítás volt nemrégen, s persze nem lehetett nem átbaszásként megélni, mert nincs olyan férfi, aki rendesen tudna szakítani, összevissza hazudozik, hogy most neki az igazit kell elhagynia, és biztos nem talál még egyszer ilyen nőt, de mit tehetne, nem érett még erre a komoly kapcsolatra, holott csak arról van szó, hogy egy másik nő becsúszott, aki még nem lett harminc. Nevetnek, nagyokat, annyira jól érzik magukat. Ez a pár nap együtt, ebben a városban, tök jó. Legalább begyógyulnak a sebek. Egy férfi sem tudná, pláne józanul, ennyire jól érezni magát, ráadásul úgy, hogy még nője sincs. Ez az a korosztály, akiről lassan lemond az apjuk meg az anyjuk. Amúgy a szülők különélnek, talán épp ez az oka ennek a nehézkes párválasztásnak. Néha, mikor együtt ebédelnek az egyedül élő anyával vagy az új kapcsolatban élő apával, a szülők már szóba se hozzák a normális házasságot, hogy család meg ilyesmi, csak arról a tíz percről beszélnek, amit rá kéne szánni, hogy gyerek legyen. De mi lenne, ha egyikük a kötelező vasárnapi ebédre hazaállítana egy törökkel, hogy apu, anyu, én ezzel fogom az életem... Mire az apa dühösen: elbaszni, meg a miénket is. Milyen unokáink lesznek, terroristák, és ömleni kezd belőle a kulturált gyűlölet. És mi lesz akkor, ha a török fiú a következő hétvégén a szőke lányt hazaviszi, hogy apu, anyu... Ez ki, vágna a szavába az apa, ezt hol szedted össze? Mit akarsz vele? Persze, mindez törökül zajlik, a lány nevetgél, mert gőze sincs, miről van szó. A törökök, míg ócsárolják, oda-odamosolyognak, aztán dühödten kérdezősködnek tovább. A lány azt hiszi, ez maga a kulturális különbség, ilyen, ha egy török fiú hazaállít a jövendőbelijével. A vége az lett, hogy a leendő férj, ennek a török családnak amúgy a legfiatalabb tagja, egy reggel, ha ébredt volna, a hűlt vérében ébredt volna, mert a bátyja meg a haverjai elmetszették a torkát álmában. Ez a cselekedet az ő gondolkodásuk szempontjából konzekvensnek tűnt. Az anya és az apa rendesen elsiratta ezt a fiút. Nem 71
