Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Gyáni Gábor: 1914 - a "szokásos idő" jele : Sándor Iván: Az éjszaka mélyén 1914

egymásba illeszkedő terek volnának, amelyek között az elevenek és holtak, attól függően, hogy milyen kedvük van, ide-oda járhatnak." (W. G. Sebald: Austerlitz. Bp., 2007.199.) Kísértetiesen hasonló az is, amit Sándor sugall mostani regényében, amikor a lembergi zsidó újságíró felfogását lánya szájába adja imigyen: „Apuska tegnap este arról beszélt, hogy miért nevezi a múló napokat szokásos időnek. Arra gondoltam, hogy a különböző évszámok is a szokásos időt jelentik." (Az éjszaka mélyén, 104.)

A történelem, pontosabban az emlékezetben tartott múlt alapjában képi természete, ami a Sebald-regény egyik fő narratívaszervező eleme egyúttal, mélyen átitatja Sándor prózáját is. „Amikor a történelemmel foglalkozunk, fogalmazta meg tézisét Hilary, mindig előre gyártott, fejünkbe vésődő képekkel foglalkozunk, folyton csak rájuk meredünk, miközben az igazság máshol, szem még nem látta távolban van." (Austerlitz, 80.) Ehhez hasonló elképzelést fogalmaz meg Sándor is annak kapcsán, hogy a lembergi zsidó család esküvői fényképét nézegető Sárával, Kiss Adám gyerekének majdani anyjával mondatja (vagy inkább gondoltatja) a következőt: „Hosszú az út az emlékezéstől a felejtésig, még hosszabb a felejtéstől az emlékezésig, ezt is apuskától hallottam, legyenek a kezed ügyében a régi holmik, mondta, ne kelljen többet a múltról beszélnem, hallgasd a tárgyak üzeneteit." (Az éjszaka mélyén, 104.)

Sándor újabb regényei csupán látszólag történelmi regények, valójában emlékezetelbeszélések. A múlt bennük előadott történetei kevésbé történeti forrásokból, valójában a személyes és kollektív emlékezet múltképeiből (olykor szó szerint is képi dokumentumokból) kiindulva öltik magukra fikcióként elbeszélt formájukat. A Drága Liv szereplői „a kiokádhatatlan múlt" rabjaként, a múltra (a saját múltjukra is) való szüntelen és görcsös emlékezés útján szeretnék kideríteni, hogy kik ők valójában. Felbecsülhetetlenül nagy segítségükre szolgálnak ehhez a tárgyak, kivált a fényképek. A komód tárgyi tartalma nyújt például becses (addig rejtett) tudást Zoltán számára apja ismeretlen múltjáról. Ha megtudom, hogy ki is volt az apám, sok mindent megtudok végre magamról - ez a meggyőződés motiválja Zoltánt a regénybeli történetben. Alasdair MacIntyre megállapítását parafrazálva (kissé át is alakítva) kijelenthetjük: számos elbeszélésnek vagyunk egy időben a szereplője, és ahogyan közülük egyik-másik beleágyazódik mások elbeszéléseibe, úgy számos emlékezetnek egyidejűleg vagyunk (lehetünk) a szereplője, és közülük némelyik mások emlékezetébe ágyazódik bele. (Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában. Bp., 1999. 286.) Tudjuk vagy sem, mindig több különféle történet részesei vagyunk, amivel éltetjük magunkban, a hagyományt, ami az önazonosság-tudat elengedhetetlen forrása, és eközben egy még befejezetlen elbeszélést is folytatunk. Ez az élethelyzet felel meg a Drága Liv regényhőseinek, Gábornak, Zoltánnak és Livnek, és ez a szenvedély fűti a Követés narrátor-szerzőjét is, amikor a múlt lassanként feledésbe merülő dolgai után kezd nyomozni a saját emlékezetében. Identitásteremtő emlékezés és emlékezetelbeszélés a Drága Liv és a Követés, de mi akkor vajon Az éjszaka mélyén 1914?

Ez utóbbiban az identitás keresése nem a saját személyes múlthoz és/vagy a közvetlen felmenők múltjához fűződő viszonyt, hanem a valamikori identitás ügyét állítja az elbeszélés előterébe. Nem árt e ponton figyelmeztetni az olvasót a „történelmi" regény alapjában véve fikcionális természetére. Milyen történelmi érvényességre tarthat vajon igényt az a fajta, a fikcióban bemutatott 1914-1918 közötti identitás, melynek minden további nélkül megfelelhet a k. u. k. hadseregbeli, majd a francia hadseregbeli, majd pedig újra a k. u. k hadseregbeli katonai szerepvállalás? Ez nemcsak abszurd, bár egy pikareszk regényhez igazán méltó pályaív, hanem egész egyszerűen elképzelhetetlen és hiteltelen is az adott történelmi kontextusban. Ha létezik ugyanis abszolút törvény-, vagy szabályszerűség a Nagy Háború identitáskonstrukcióit tekintve, az a változtathatatlanság tényében rejlik. Az első világháború nyilvánvaló módon bebizonyította a 19. századi modem nemzetállami fejlődés ellenállhatatlan sikerét, amely szilárd és természetes lelki adottsággá változ17