Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Gyáni Gábor: 1914 - a "szokásos idő" jele : Sándor Iván: Az éjszaka mélyén 1914

tatta a kizárólagos nemzeti identitások sokféleségét és egymással való kibékíthetetlenségét. Ez a mélyben fekvő mozgatórugója annak a megelőző történelmi tapasztalatok felől szem­beszökően kíméletlen, kiáltóan barbár és egyúttal személytelen viselkedésmódnak, amely a Nagy Háború megkülönböztető vonása. S éppen ez szabja meg Kiss Adám töretlenül egyenletes, mondhatni automatikus frontkatonai teljesítményét is, lett légyen az ellenség francia vagy osztrák-magyar és német. A Nagy Háború alapvető emberi tapasztalata ilyenformán a totális identitásvesztés legfőbb személyiségjeggyé válása; ennek jegyében játszhatja el mindenki önnön rendíthetetlen nemzeti identitása birtokában a tömegember (a tömegkatona) szerepét a kölcsönös öldöklés infernójában. Ez a modern, hamisítatlanul huszadik századi identitáskonstrukció hajtja Kiss Ádámot és több millió társát abba az igába, amiből öngyilkossággal felérő parancsmegtagadás révén menekülhet ki csupán a regény főhőse, amikor a fehérterror katonájaként folytatná a Nagy Háborúban megkez­dett játszmát. Tragikus vég és tragikus következtetés, amit ekként fogalmazhatunk szikár tézissé: oly módon nyerhető csupán vissza a nemzeti identitás oltárán feláldozott személyi autonómia, hogy a halált választja valaki az egyedüli kiút keresése során. Ez - Sándor szerint - az első világháború mának szóló üzenete, ebben rejlik a fikcionalizált múlt súlyos és tartós öröksége. A regénybeli történelmietlen történet, amely a nemzeti identitását mechanikusan váltogató, egyúttal a személyes identitásától is meg­szabadult Kiss Ádámról, a tömegemberről, helyesebben a tömegkatonáról szól, olyan történeti belátással szolgál, amitől a történész sem tekinthet el minden további nélkül, még ha nem is feltétlenül erről szokott értekezni, midőn az első világháború történetét firtatja. Meggyőződésem, új történetírói diskurzusra van szükség ahhoz, hogy megnyug­tató módon kijelölhessük az 1914-1918 között zajló konfliktus pontos helyét a 20. századi európai történelmen belül; és persze azért is, hogy megtaláljuk végre az esemény máig hatóan érvényes értelmét. Ezt az új beszédmódot sürgette a történészek nevében megszó­laló Stephane Audoin-Rouzeau és Annette Becker is abban a könyvben, amit különösen nagy kedvvel forgatott Sándor a regény megírására készülve. Amit a regényíró ebből leszűrt magának, s amit végül „igaz" fikcióként az olvasó szeme elé tárt, kihívást jelent a történész számára is. Kalligram, Pozsony, 2012 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom