Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Gyáni Gábor: 1914 - a "szokásos idő" jele : Sándor Iván: Az éjszaka mélyén 1914

Azáltal teremthető újjá (vagy teremthető meg egyáltalán) emlékezés, az álom testvérpárja (Walter Benjamin szól ez utóbbiról érdekfeszítő módon a nagyvárosi - a 19. századi párizsi - modernitás kapcsán, de a Követés naplójában Sándor maga is beszél róla: 43.) révén a múlt fikcióban elbeszélendő tapasztalati világa, hogy az emlékező-narrátor olykor szinte belefeledkezik a (fény)képek szemlélésébe. Egy kép ugyanakkor, önmagában véve, képtelen bármit elbeszélni, és még sorozatba rendezve sem ad(hat) kerek és logikus történetet; nem, mivel epizodikus emlékeket idéz fel csupán az elmúlt életből. Viszont: azon „valósághatás" (Roland Barthes) folytán, ami mindig együtt jár vele, messzemenően alkalmas kiindulópont egy valószerű történet megalkotásához és az ekkénti olvasói befogadáshoz.

Különösen fontos helye van a múlt fényképek segítségével történő felidézésének (rekonstruálásának) a Követésben, ahol egyébként is a tekintet teremti meg a közvetlen(nek vélt) kapcsolatot az emlék - az író-narrátor és mások múltja -, valamint az utókor (a múltról regényesítve beszélő emlékező-szerző és az olvasó) között. A mániákus képgyűjtő képeket vizslatva igyekszik kinyomozni, hogy mi történt valójában a részben már elfeledett múlt(já)ban, fényképek segítségével korrigálja, egészíti ki a csupán a saját képzeletében élő emlékképeket. Sőt egy idő után már maga a képi dokumentáció tölti ki az emlékezés terét. „Összemosódnak az emlékeim a rögzített látvánnyal” - szól a narrátor-szerző hangja. (Követés, 58.) A fénykép kivételes mnemotechnikai súlyát jelzi, hogy az emlékezés támaszaként utólag készített képek idővel szinte egyenértékűek a múltban rögzített fényképekkel. „Nincs különbség a régi és az új felvételek között, gondolom, összetartoznak, egyik a másik nélkül nem létezhet." (Uo. 59.) S ezzel lassanként értelmét veszti, hogy a képgyűjtő- emlékező-narrátor évszámok szerint próbálja meg rendszerezni az összegyűjtött képeket. „A régi anyagokat tartalmazó irattartókra mai, az újabbakéra egykori dátumot írok, másnapra az eredeti évszám díszlik az irattartókon." (Uo.)

S hogy kezdődik Sándor új regénye? Azzal indul az elbeszélés fonala, hogy az író-narrátor jelen van egy, az első világháborúról (külföldön) tartott előadáson, ahol az előadó fényképeket vetítve kommentálja, gazdagítja és támasztja alá szóbeli mondanivalóját. A vetített fényképeken jelenik meg a regény majdani főhőse, a fiatal huszár az első világháborúból, aki az egyiken francia, a másikon pedig magyar egyenruhában látható. Ezzel nyomban kezdetét is veszi Kiss Adám kalandos regénybeli története az 1914-es Nagy Háborúban. A regény múlt idejében is jelentősége van olykor egyes élettények fényképi megörökítésének. így rögzül például a főhős tünékeny alakja annak a lembergi értelmiségi zsidó családnak a jóvoltából, akivel Kiss Adám rövid ideig szoros kapcsolatokat ápolt a hadi események közepette. Történetesen ez a fénykép kerül az író-narrátor szeme elé a kerettörténetben, amely útjára indítja a regény narrációját.

Nem társtalan Sándor azt illetően, hogy képek szemlélése, és ennek nyomán a szinte álomként ható emlékezés által jelenítse meg a fikcionális történetbe foglalt múltat, amelynek máig ér az árnyéka. Minden bizonnyal nem W. G. Sebald Austerlitz című regénye inspirálta Sándort a Követés írása során (Sebald regénye ugyan 2001-ben látott napvilágot, Sándor azonban a 2007-es magyar nyelvű kiadásból ismerte meg a művet). Újabban azonban ő maga is tudatában van a német író írásművészetében nagy szerephez jutó emlékezéstechnika kivételes lehetőségének és nagy jelentőségének a fikcionális ábrázolás szempontjából. „Sebaldéhoz sok tekintetben rokonnak érzem a regényeim tér-idő kezelését, múlt és jelen egymásra rétegzettségét." (Kritika, 2012/7-8. 11.) E kijelentését alátámasztandó szeretném idézni Sebald regényének egyik eszmefuttatását, melyben Austerlitz a saját időtudatáról vall (amire Sebald a regényben előadott történetet is felfűzi). „Nem hiszem, mondta Austerlitz, hogy értenénk a törvényeket, amelyek alapján a múlt visszatér, de egyre inkább érzem, mintha egyáltalán nem létezne idő, hanem csak különböző, valami magasabb térgeometria szerint

16